Teljesen véletlenül akadtam rá a könyvesboltban erre a kedves kis könyvre, ami öt nyugdíjas barátnőről szól, akik norvégiai otthonukat maguk mögött hagyva új életet kezdenek a színpompás Fidzsi szigetén, egy kakaóültetvényen. Kedves, lélekmelengető olvasmány volt; könnyed, de nem habkönnyű – sokkal inkább jólesően elgondolkodtató, bölcs humorral sűrűn átszőve.
Kat, Sina, Lisbeth, Maya és Ingrid gimnáziumi barátnők. Kat, aki mindig is vezéregyéniség volt az ötösfogatban, az érettségi után nyakába vette a nagyvilágot, míg a többiek szülővárosukban maradtak. Többé-kevésbé tartották a kapcsolatot – mint minden baráti társaságban, náluk is megvoltak a szorosabb és lazább kötődések, de végig tudtak egymásról. A nők már a hatvanas éveiket tapossák, amikor valamennyien levelet kapnak Kattől, melyek egy teljesen új élet lehetőségét, egy váratlan kaland ígéretét hozzák magukkal.
A megözvegyült Kat egyedüli tulajdonosa egy kakóültetvénynek Fidzsi szigetén és meghívja egykori barátnőit, hogy cseréljék fel a hideg Norvégiát a napfényes szigetre, a mirelit élelmiszereket kakaóra és kókuszra; kezdjék újra közösen, maguk mögött hagyva mindazt, amire már nincs szükségük, elébe állva mindannak, ami még várhat rájuk a nyugdíjon túl is. Sina világéletében a fiának élt, Maya a tanításért, Lisbeth mások pillantásáért, Ingrid pedig önmagáért – kisebb-nagyobb hezitálás után azonban mindannyian belevágnak.
Öt nő, öt életút bontakozik ki, váltakozó nézőpontokon keresztül, kiegészítve azzal, ahogy a helyiek látják őket. A kedvencem egyértelműen Ingrid volt, egy busztársaság nyugdíjazott könyvelőnője, akit világéletében józan és két lábbal a földön álló nőként ismert mindenki. Fidzsi szigetén azonban valaki mássá vált – helyét Vildrid vette át, Ingrid mindaddig gondosan titkolt énje: benne összpontosult minden, amit Ingrid félt megélni, megtenni – akivé addig nem mert válni.
A könyv nincs híján sablonos elemeknek: női barátság, új kezdet, csokoládé, kiegészítve a szemet gyönyörködtetően színpompás borítóval – kicsit tartottam is tőle, hogy egy újabb szépen kivitelezett, de belül üres, egyszerolvasós könyv akadt a kezembe. Elég valószerűtlen volt az is, ahogy a hatvanas barátnők hirtelen mindent hátra hagynak és a világ másik végére költöznek, miután szinten mindannyian ugyanabban a városban élték le az egész korábbi életüket. Ugyanakkor szívmelengető volt olvasni a nyugdíjas női kommuna (ahogy magukat nevezik) mindennapjairól – ahogy közösen küzdöttek meg a múltjukkal, betegséggel, családtagokkal, s közben nemcsak a hajdanvolt barátság szálait vették újra fel, hanem önmagukkal is közelebbi barátságba kerültek.
Összességében jó kikapcsolódás volt olvasni ezt a könyvet; különösen tetszett az a finom humor, ami átszövi a regényt – az önmagán nevetni tudó érett korú nők humora. Elgondolkodtató volt a szinte teljes életet megélt emberek szemén keresztül szemlélni a világot. Ugyanakkor jóleső volt olvasni, hogy még ennyi idősen is tudnak meglepetést okozni maguknak.
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON! 🙂 🙂
Te is olvastad a könyvet? Hogy tetszett? Nagyon örülök, ha megosztod velem a véleményed, akár a könyvről, akár az ajánlóról. 🙂
Kis piros könyveskomód 