családregény · dráma · kortárs · szépirodalom

A ki nem mondott szavak súlya »Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó«

20190403_102400

Nagy Tóibín rajongó vagyok: a Brooklyn óta lelkesen várom az új magyar megjelenéseket, tavaly a Nora Webstert, idén pedig A blackwateri világítóhajót. Márciusban Izlandon töltöttünk el egy hetet, és arra gondoltam, tökéletes útikönyv lesz. Hát, tévedtem. Ez a könyv nekem nem működött darabokban – le kell csendesedni, oda kell figyelni, nem lehet holmi repülő tájak felett, félfigyelemmel olvasni. Így végül hazaérve olvastam végig, és ismét nagyon különleges élményt kaptam.

A blackwateri világítóhajó három nő: anya, lány és unoka kapcsolatát mutatja be. Helen és édesanyja, Lily, illetve a nagymama, Dora viszonya konfliktusokkal és ki nem mondott sérelmekkel terhelt. Az évek óta hiába várt, de még így is hihetetlenül törékeny és esetleges békekötést végül Helen öccse, Declan betegségének híre hozza el. A fiú haldoklása tereli össze a három nőt a nagymama romos, tengerparti házába a viharos ír tengerparton. Ahogyan a szikla szélén álló ház is szinte bármikor a tenger martaléka lehet, úgy törheti darabokra egy rosszul megválasztott szó a viszonylagos nyugalmat. A helyzet tovább bonyolódik, amikor a fiú homoszexualitásának ténye hideg zuhanyként éri az anyát és a nagymamát. A fiút két, szintén meleg barátja is elkíséri a tengerpartra.

img_20190321_162518.jpg

Hat különböző korú, világlátású ember kerül összezárva egy valószerűtlen tengerparti házba, ahol süvít a szél, a macskák a konyhaszekrény tetején laknak, a nagymama kötényzsebe rugósbicskát rejt, és a szomszéd ház fele már a vízbe zuhant.  Az élet ritmusát Declan hol javuló, hol rosszabbodó egészségügyi állapota határozza meg; eközben szálanként bomlik ki előttünk a nők közti bonyolult viszonyrendszer.

A kényszerű összezártságban korábban ki nem mondott, vélt vagy el sem gondolt, réges-régi sérelmek kerülnek felszínre. Mindez minden teátrális dráma nélkül történik – ahogyan az már Tóibínnál lenni szokott.  Visszafogottan, ámde kőkeményen csattannak egymásnak az évek során felhalmozódott érzelmek. A legnagyobb sebeket azonban a ki nem mondott szavak ejtik – a szereplőkben és az olvasóban is; hosszú, súlyos csendek sűrítik a könyvet.

IMG_20190321_164211

A blackwateri világítóhajó az a fajta könyv, ami elolvasás után még sokáig kísér(t)i az embert – nem megy ki a fejedből, és napokig azon gondolkozol, hogy pontosan mi is történt – a szereplők miért mondták, amit mondtak vagy éppen nem mondtak, és mindez mit is jelentett valójában.  Nyugtalanítóan rövid ideig kísérhettük Dorát, Lilyt és Helent – a történet befejezése sokkal inkább gondolatjel, vagy pontosvessző, semmint pont a mondat végén.

Háborgó lelkű és feszültségekkel teli történet – nálam nagyon működött, de azt hiszem, máris érik egy újraolvasás. Részben, mert a könyv finom rezdülésekkel olyannyira teli, hogy sokadik olvasásra is tud újat mutatni. Részben pedig azért, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy anyaként és nagymamaként mit kapnék a történettől.


Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON! 🙂 🙂

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s