könyvértékelő · könyvfesztivál · kortárs · szépirodalom · világirodalom

Létezel! »Anne Cathrine Bomann: Agathe«

Blog Title - Design #1 (1)

Anne Cathrine Bomann vékonyka, csodaszép pasztellszínekben pompázó könyve finoman szőtt regényszövet, tele zavarbaejtően ismerős és fájdalmasan tűpontos meglátásokkal. Tükröt tart az elmúlástól szorongó ember elé – arra próbál rámutatni, hogy a magány egyszerűen láthatatlanná vékonyítja az embert. Egyetlen ellenszer létezik csupán: ha valaki meglát bennünket, s azt mondja: létezel!

Főhősünk egy nyugdíj előtt álló pszichológus, akit első ránézésre csupán az éltet, hogy már csak 800 terápiás ülés választja el attól, hogy öt hónap múlva, hetvenét éves korában nyugdíjba mehessen. S az, hogy ez a szám rendkívül megnyugtató módon napról napra csökken.

Végtelenül egykedvűen és kiábrándultan kínlódja végig az üléseket, a páciensek iránti érdeklődés legapróbb szikrája nélkül. Rendezett, kiszámítható életében mindennek megvan a maga helye és ideje: a pirítós és tea vacsorára; a megszokott asztala minden nap ebédidőben, ugyanabban az étteremben, és a titkárnő, aki sziklaszilárdsággal tartja helyén nemcsak a páciensek aktáit, hanem a doktor életének sarokköveit is. Aztán a rend bomlani kezd. A titkárnő beteget jelent, hogy haldokló férjét ápolhassa, és megérkezik Agathe is.

IMG_20190430_085240_297

Akinek nem is kellett volna időpontot kapnia, hiszen mi értelme új pácienst fogadni pár hónappal a nyugdíjba vonulás előtt; egy pácienst, aki szemmel láthatóan súlyos pszichés gondokkal, mániás depresszióval küzd, s akinél lehetetlenségnek tűnik bármiféle eredményt elérni pár hónap alatt. A nő azonban meglepően elszánt, és közli az orvossal: senki mással nem hajlandó kezeltetni magát, csakis vele. A doktor megadja magát, az ülések pedig megkezdődnek.

Tulajdonképpen nem tudunk meg sokat Agathe-ról. A doktorról sem. Valójában senkiről sem; inkább csak felvillannak életképek, gondolatok, érzések – ezekből mégis kerekebb történet áll össze, mint egy több száz oldalas, korrekt módon megírt családregényből.

Hihetetlen finoman szőtt a regény szövege; fájdalmasan tűpontosak és elképesztően emberiek a meglátások – látszik, hogy a szerző maga is gyakorló pszichológus. Egyszerre ijesztő és megnyugtató, hogy valaki képes lehet ennyire ismerni az emberi lelket, az emberi működést! Ráadásul mindezt így meg is tudja fogalmazni…

„Amikor az ébresztőóra megszólalt, a létem egy sor esetlenül kivitelezett cselekvéssé zsugorodott.”

A lelkendezést még sokáig tudnám folytatni, mert hihetetlenül magával ragadott ez a történet. Emlékszem, amikor a könyvfesztiválon megvettem, mellettem az eladó pont azt mondta egy másik vásárlónak, hogy biztosan ki fogja olvasni az írónő másnap esedékes előadásáig, mert úgysem fogja tudni letenni. Hát tényleg nem.

Furcsa mód ebben a történetben nem a pszichológus menti meg a pácienst, hanem fordítva. Agathe azzal menti meg a doktort, hogy meglátja – az öregedéstől, a láthatatlanná válástól és a saját kiüresedett életétől szorongó, valósággal rettegő férfit, a rendíthetetlen szakember gondosan viselt álarca mögött.

Létezel. Ha egy szóban kellene a regényt összesűrítenem, ez lenne az. Tükröt tart az elmúlástól szorongó ember elé. Arra próbál rámutatni, hogy a magány egyszerűen láthatatlanná vékonyítja az embert; hogy mekkora szükségünk van arra, hogy valaki tanúja legyen az életünknek – valaki, aki megerősíti törékeny létezésünket. Ha nincs senki, aki ránk nyitná az ajtót és megkérdezné: „Hogy vagy?”, az ember hajlamos azt hinni, nem is létezik, hiszen nincsen senki, akiben visszatükröződni látná saját magát, a gondolatait és érzéseit. Úgy tűnik, akárki akármit is mond, saját magunk nem mindig vagyunk elég meggyőzőek – az élethez legalábbis nem, esetleg a vegetáláshoz.

Útközben igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy vagyok valaki. Biztosan furcsán hangzik, de az ember valóban megkérdőjelezheti, ki is ő. Nem maradtak rokonaim, sem barátaim – valószínűleg az a szokás, hogy tartsuk a kapcsolatot az emberekkel, ha számítanak –, és a klasszikus zene iránti iskolázatlan érdeklődésemen túl nem igazán kötött le semmi egyéb, mint egy jó tea, meg hogy rendesen végezzem a munkámat. És még ezzel együtt is világosan látszott, hogy a dolgok megindultak a lejtőn.”

Persze tudom, hogy ez nem a spanyolviasz – sokan sokféleképpen próbálták már ezt a témát feldolgozni, s néha azt hiszem, valójában semmi másról nem szól az ember létezése… Mégis, ez a könyv számomra különlegesen sokat adott.

Szóval: olvassátok el ezt a könyvet, nem fogjátok megbánni! Remélem, a kissé ömlengősre sikeredett érzékelés (mea culpa!) nem eltántorítani, hanem inkább bátorítani fog Benneteket…. J Az tuti, hogy kell hozzá hangulat, egyfajta lecsendesedés – ez nem villamoson olvasós könyv, s nem is olyan olvasmány, amiből esténként lefekvés előtt olvasol pár oldalt. Szerintem legjobb együltő helyben elolvasni, és kellő odafigyeléssel, mert elképesztően sűrű ez a 144 oldal. Minden mondatnak, szónak súlya van!


Értékelés: 5/5

5komod


Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON! 🙂 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s