A Jaffa Kiadó még mindig tud meglepetést okozni: 2017-ben indították el Szabó Magda életmű-sorozatukat, amikor Szabó Magda a 100. születésnapját ünnepelte volna. Az Üzenet odaátra szám szerint a 28. kötet, kiadatlan novellákkal és kisprózai írásokkal; továbbá levelekkel és útinapló-részletekkel.
Ez az első alkalom, hogy a blogon Szabó Magda könyvről írok. Ennek több oka van. Egyrészt, a blog még csak két hónapja indult, s ez idő alatt éppen nem olvastam Szabó Magdától semmit. Másrészt, Szabó Magda a kedvenc íróm, az összes könyvét olvastam már, és egészen egyszerűen félek írni róla. Mert nagyon jót, szépet és méltót szeretnék. Ami nem könnyű. Ettől persze ideges leszek és inkább mással kezdek foglalkozni…
Ez a kötet azonban alig pár hete jelent meg, különleges olvasmányélmény volt, ezért mégsem hagytam szó nélkül. Amikor elkezdtem ismerkedni a könyvvel, eltűnődtem, hogy vajon mit is jelent a címe: Üzenet odaátra – akkor most ki üzen kinek? Most, hogy kiolvastam, még mindig nem tudok egyértelmű választ adni, de erős a gyanúm, hogy Szabó Magdától kaptunk még egy újabb üzenet-csokrot.
Az életmű-sorozat korábbi válogatásait is olvastam már, például a Nekem a titok kell címűt, vagy az Alvók futását. Azok is tetszettek, persze, de ezt különösen személyesnek éreztem, valódi üzenetnek. Ez elsősorban az Önéletrajzaim és a Halottaim című fejezeteknek köszönhető. Előbbiben Szabó Magda mesél az életéről, különösen fontos eseményekről és mérföldkövekről, valamint arról, hogyan fonódik össze a műveiben a fikció és a valóság – honnan merített ihletet az egyes regények témájához, a karakterek megrajzolásához.
Rajongok az Abigélért, a regényért és a filmért is, ezért a kedvencem egyértelműen az Abigél keletkezéséről szóló írás lett. Ebben olvashatunk Szabó Magda Dóczi-beli franciatanáráról, aki végül a Matula Kőnig Tanár Ura lett; de a legmegkapóbb rész mégiscsak az volt, ahol az írónő bevallja, hogy valójában miért született meg Abigél története – hogy is volt az a bizonyos „spétreakció”.
„Mindent beleírtam az Abigélbe, amit nekem kellett volna megtennem, aki tanú voltam és kortárs, de nem lettem több egy bűntudatos szemlélőnél. Ha vádirat lett, magamat vádolom a magamhoz hasonlókat, ha elismerés, azoknak szól, akik kicserélték az okmányokat, megmentettek számtalan Bánkit, számtalan Vitay Ginát, átprogramoztak énekmutató táblákat, átfestették a feliratokat, meggallérozták a szobrokat. Fiataloknak írtam, akik csak tananyagként ismerik ezeket az éveket, de elvállalták olvasmányuknak is, filmélménynek is. Míg írtam, felkeltettem a mély debreceni hóból franciatanárunkat, kettős arcával, iszonyú halottak iszonyú halála emlékét őrző élményeivel, különös nevelési módszerével, amiben semmi nem volt lényeges, csak a mindenáron való segítés kényszere. Ő lett Abigél (…).”
Ebben a fejezetben Szabó Magda mesélt például három olyan eseményről is, amelyek mérföldkövet jelentettek az életében (tanári kinevezése Hódmezővásárhelyre, Debrecenbe, majd Budapestre). Nagyon megindító és személyes vallomást olvashatunk az írónő holtig hazájáról, Debrecenről is; hogyan köszönti őt mindig a táj, milyen ajándékokat adott neki a város. Végigjárhatjuk vele az utat, amit mindig megtesz, amikor hazalátogat – végiglátogathatjuk vele a Nagytemplomot, a temetőt és a számára legkedvesebb helyeket.
Az Önéletrajzaimból fejezet azért is tetszett különösen, mert úgy éreztem, Szabó Magda fityiszt mutat az olvasóknak, akik azt hiszik, olyan jól ismerik őt és a műveit is – de valójában arról van szó, hogy azt tudjuk, amit ő el akar hitetni velünk. Jolsvai Júlia, az életmű-sorozat szerkesztője így fogalmazta ezt meg a kötet utószavában: „(…) éppen az világlik ki, hogy valójában azt a változatot ismerjük, amellyé a saját életét szintetizálta.”
A másik fejezetben, amit szeretnék kicsit kiemelni, Szabó Magda szeretteiről – családtagjairól és barátairól – emlékezik. A leggyönyörűbb kétségkívül az az írás, amit egy „írótársa” halálára írt: az édesanyjáról, akinek nem volt lehetősége azzá a művésszé válnia, akivé tehetsége szerint válhatott volna.
„Én írok róla nekrológot, hiszen más nemigen tudta róla, hogy író volt. Elvetélt ambícióiról hallgatott, kézratait nem mutogatta, mikor fiatal volt(…) Segítségre lett volna szüksége, hogy elindulhasson igazi útján, de nem segített neki soha senki.”
A kötetben kiadatlan novellák is olvashatók, melyek elég széles korszakot ölelnek fel; helyet kaptak köztük az ötvenes és hatvanas években íródott és különféle folyóiratokban megjelent írások; de kései, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején születettek is. Ismét elámultam, Szabó Magda mennyire sokszínű volt – mint kiderült, még orvosi folyóiratba is írt: ezekből a novellákból is olvashatunk az Üzenet odaátra-ban. Nekem ebből a részből a December c. írás tetszett a legjobban; abból is az alábbi leírás – ami valami csoda… Ezzel zárom soraimat, ezt a kissé rendhagyó, megilletődött véleményt.
Remélem, a lényeg azért átjött: olvassatok Szabó Magdát – ha szeretitek, azért, ha még nem ismeritek (azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaki ismeri, de nem szereti…), akkor pedig azért. Mert soksokezer egyéb mellett, de ezért is nagyon érdemes élni.
„Évek óta figyelte már, hogy ilyenkor év utóján valahogy más a ház. Általában már az ősz beálltától fogva elkezdett megváltozni, s ez azzal kezdődött, hogy kora délutántól fény égett az ablakokban. A lámpafény, a hirtelen szélrohamokban bezörrenő kapu, az udvaron a kanális körül korcsolyázó levelek mindig azt az érzést keltették az emberben, hogy siessen; iparkodjék minél hamarabb elérni az ajtót, mert bent valami biztonságos és jó várja: a fűtött lakás hangulata.”
A könyvet nagyon köszönöm a Jaffa Kiadónak!
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON! 🙂 🙂
Kis piros könyveskomód 