Abban a szerencsében volt részem, hogy már megjelenés előtt olvashattam Légrádi Gergely Napfénytető című új novelláskötetét, ami a Könyvhétre jelenik meg a Jaffa Kiadó gondozásában. A könyv számomra olyan, mintha pillanatfelvételek sorozata lenne; a fél oldalas szösszenetek és a pár oldalas novellák egyaránt egy élesszemű szemlélő megfigyelései a körülötte lévő külső és belső világok történéseiről.
Légrádi Gergely tűpontosan ragad meg lelkilvilágokat, nagyon is ismerős rezdüléseket; legyen szó akár az emberi testi-lelki változás megéléséről, akár szülő-gyerek kapcsolatról vagy akár elszalasztott lehetőségekről.
Nagyon hangulatosak az írások – és itt most elsősorban nem a barátságos, kedves szinonimájaként használom a hangulatost, hanem tényleg nagyon erősen hangulati jellegű írások ezek. Néhol jókedvűek, néhol borongósak vagy egyenesen nyomasztóak; néhol megnevettetnek, néhol döbbent csendet hoznak az utolsó sorok.
A novellák feszültségekkel teli, sűrű történetek – néhány sorban egész életek történései vonulnak fel, de van, hogy csak pár pillanat villan fel egy ember életéből; jelentős és jelentéktelen(nek tűnő) élethelyzetek egyaránt. A történetek nehezen eresztenek: olvasás után bizony sokáig velünk maradnak – azon vettem észre magam, hogy sokszor órákkal később is vissza-visszacsatangoltam gondolatban egyik-másik novellához. Ez talán azért lehet, mert a legtöbb valami ki nem mondott üzenetet sejtet – vagy még meg se fogalmazott vallomást, vagy nagyon is konkrét, de napvilágra nem kerülhető titkot; bőven hagynak tűnődnivalót az olvasónak.
Sokszor eszembe jutott Légrádi Gergely egyik korábbi műve, amit olvastam, a Titokfa c. esszéregény. Már jópár éve, hogy a kezemben volt az a kötet – a történetre bevallom, nem is emlékszem, csak az a nagyon erős benyomás maradt meg, hogy mennyire különös könyvet olvastam – ugyanaz a feszült, sejtelmes hangulat, amit a Napfénytetőnél is éreztem.
A Napfénytetőből az egyik kedvencem a kötet legelső írása, címe A kiválasztott. Ebben speciel a Jóisten kéri fel Gaudít, hogy építsen neki egy hatalmas és csodálatos bazilikát, amit megálmodott. A Jóisten egészen precízen áll a feladathoz: tervrajzokkal és pontos instrukciókkal látja el az építészt. Abszurd párbeszéd, mégis, valahogy az volt az érzésem, hogy „Persze, miért is ne? Valószínűleg éppen így történhetett.” A novellát egyébként Hámori Gabriella színésznő tolmácsolásában meg is hallgathatjátok.
“Kísérjen vissza, kérem, szólt Gaudí az angyalhoz, aki mintha elbóbiskolt volna a sarokban. Máris indulhatunk?, nézett fel kérdőn az angyal. Úgy látszik. És mintha kapott is volna útravalót, bökött a papírlapok felé. Valahogy úgy, dörmögött maga elé Gaudí. Csak nem feladatot?, kérdezősködött tovább az angyal. Úgy tűnik, hagyta helyben Gaudí. És boldogulni fog vele? Hát, én megtervezem, útjára bocsátom, sokan és sokáig fogják építeni, de befejezni, azt hiszem, neki kell majd.”
Több szuper videó is készült: neves színészek olvassák fel Légrádi Gergely történeteit, köztük Rudolf Péter vagy Schmied Zoltán. Ő egyébként a kötet bemutatóján is közreműködik majd felolvasással, június 12-én a Mozsár Kávézóban.
A Sorok között című történet is különösen kedves volt a szívemnek, hiszen melyik könyvmoly ne szeretne arról olvasni, ahogy egy könyvesboltba betérő, ugyan kissé gyanúsan kopott hölgy szeretettel végigcirógatja a kedvenc köteteit?
“Belépett a könyvesboltba. Nem vett kosarat, nem köszönt. Mint aki pontosan tudja, mit akar, a világirodalom polcai elé lépett. Az m betűhöz. Ez volt legközelebb a radiátorhoz. A kasszánál ülő nő megvetéssel nézett utána, majd intett a kollégájának, hogy tartsa szemmel. Az eladó, teljesítve a kérést, közelebb lépett a pufi kabátos, középkorú nőhöz, hogy oldalvást rálásson, mit csinál. A nő a Varázshegyet nézte.”
A könyvet köszönöm szépen a Jaffa Kiadónak!
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON! 🙂 🙂
Kis piros könyveskomód 