Arnold. Bori. János. Liza. Egy zöldséges. Egy banktisztviselő. Egy történelemtanár. Egy háziasszony. Látszólag semmi közös nincs bennük. De a város, ahol élnek, a rendszerváltás, amely megfosztja őket álmaiktól és lehetőségeiktől – mégis összeköti őket.
Olyan ez a fülszöveg, mint egy jól megvágott filmelőzetes. Adott öt, látszólag egymástól független szereplő, akiket nem köt össze más, csak a város, ahol és a kor, amiben élnek. Szinte látom magam előtt, ahogy a vágóképeken sorjáznak a szereplők, mindenkinek az életéből csak felvillanásokat kapunk. A regény is valahogy így működik. Bár a végén kiderül, hogy a szereplők hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és kapunk egy kvázi kerek történetet, Lugosi Viktória könyve mégis megmarad egyetlen nagy pillanatképnek, a rendszerváltás kis (nagy?) magyar valóságáról.
Arnoldnak a rendszerváltás előtt sikeres varrodája és butikja volt, most azonban csupán egy kis zöldséges bódéja.
Bori élete éppen összeomlóban van: édesapja temetésére készülődik, édesanyja súlyos beteg; állását elvesztette.
János éppen újszülött Down-szindrómás gyermekével ismerkedik, akiről felesége hallani sem akar, nemhogy az egészéges gyerek mellé hazavinni.
Liza diplomás háztartásbeli, klasszikus szürke eminenciás, aki biztosítja a hátországot a sikeres férj számára; életének alapritmusává vált a szégyenkezés, hogy lám, ő semmire sem vitte.
Aliz Alzheimer-kórral küzd.
Lugosi Viktória öt különböző élethelyzetben lévő, eltérő társadalmi rétegből érkező szereplő szemüvegén keresztül idézi meg a rendszerváltás idejét. Nekem saját emlékeim nincsenek a rendszerváltás idejéből – ’89-ben születtem. Persze a hallottakból, olvasottakból és tanultakból rekonstruáltam valamilyen képet; a könyv viszont emberi sorsokon keresztül hozza el annak az időszaknak az eseményeit, hangulatát, lenyomatát. Ezért lehet hiteles, mégha fiktív sorsokat használ is fel ehhez.
A regény stílusa olvasmányos, gördülékeny – Lugosi Viktória tényleg jó mesélő. De a regény korántsem volt szívderítő. Kimondottan nyomasztó volt, nehéz sorsokkal, tragédiákkal, félrement életekkel. Jópár hétig tartott, mire megküzdöttem vele. Letettem, mert nem bírtam tovább, aztán újra felvettem, mert azt sem bírtam, hogy ne tudjam: mi a vége.
A könyvet köszönöm a Park Kiadónak!
Értékelés: 3/5
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON is! 🙂 🙂
Kis piros könyveskomód 