Szemet gyönyörködtető borító, mesterien szőtt cselekmény és feltárásra váró titkokkal teli oldalak – Kate Morton új regénye, Az órásmester lánya is varázslatosan sikerült, bár a szokottnál erősebb a misztikus vonal, már-már kísértethistóriába hajló elemekkel, és enyhén kesernyés utóízzel.
Kate Mortont magamban csak a több idősíkon futó történetek királynőjeként szoktam emlegetni. Több regényét is olvastam már, talán majdnem az összeset, ami magyarul elérhető, és egyik sem okozott csalódást. Mesterien mozgatja a cselekményszálakat – biztos kézzel fon egybe egymástól időben és térben gyakran fényévekre lévő sorsokat, s találja meg azokat a kapcsolódási pontokat, melyekre olvasás közben valahogy sosem gondol az ember, aztán amikor mindenre fény derül, nem is érti, hogy nem jutott eszébe.
A cselekményszövés mellett a szerző másik nagy erénye szerintem az adagolás: végig fent tudja tartani a feszültséget, olyannyira, hogy szinte lehetetlenség letenni a könyveit; nem tehetsz mást, mint együltő helyedben befalod az egészet. S mindezt magától értetődő könnyedséggel teszi (és nem olyan idegesítően szájbarágósan, mint néhány hasonló zsánerben utazó, kevésbé tehetséges szerző) – a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, hogy a cselekményszövet fokozatosan bomlik ki, a titkok csak idővel lazulnak fel, és lépésről-lépésre haladva gázolunk egyre mélyebben a történetben.
Mindezek mellett az, hogy a regény ténylegesen miről szól, szinte már mellékesnek tűnik, hiszen a fenti két összetevő önmagában garantálja az olvasásélményt. Az órásmester lánya egy nagy szerelmet mesél el; az 1860-as években egy fiatal, tehetséges és ragyogó festő, Edward Radcliffe végérvényesen szerelembe esik a titokzatos szépséggel, az órásmester lányával, aki modellje és örök múzsája lesz. A történet egy tragikus balesettel végződő nyári kirándulásban csúcsosodik: Edward és művész barátai kiruccannak Londonból a Temze partján álló mesebeli Birchwood-kúriába, hogy pár hetet vidéki idillben töltsenek el, aztán összezavarodik minden, egy fegyver eldördül, egy fiatal lány meghal, egy másiknak pedig nyoma veszik – a drága és különleges családi gyémánttal együtt. Egy fiatalember élete pedig darabokra hullik.
“Nem volt az szerelem első látásra. Az ilyen kijelentések gúnyt űznek a szerelemből. Sejtelem volt. Megmagyarázhatatlan bizonyosság, hogy valami fontos történt. Vannak ilyen pillanatok: megcsillannak mint a rög az aranyásó serpenyőjében.”
Hogy pontosan mi történt azon a végzetes napon, sokan és sokféle indokkal próbálták kideríteni az évek során. Az olvasó számára a nyomozás a napjaink Londonjában élő fiatal levéltáros lánnyal, Elodie-val indul, aki egy unalmas szürke munkanapon egy ismeretlen művész vázlatfüzetére és egy csodaszép fiatal lány fotójára bukkan.
Azonban a többi Kate Morton regénytől eltérően itt nemcsak két jól elkülöníthető, időben egymástól távol futó cselekményszálra épül a regény – ezek is megvannak persze, de a történetet leginkább is a titokzatos, kétormú, nyolckéményű kúria köré szerveződik, ami ilyen módon a regény egyik legfontosabb „szereplőjévé” lépett elő. Így több mellékszálat, mellékszereplőt is felvonultat a könyv, akik a maguk módján mind kapcsolódnak a végzetes nyáron történtekhez, leginkább is a házhoz – valójában nem a ház lesz a szereplők életének része, hanem sokkal inkább a szereplők válnak a ház történetének részévé, egy-egy fejezetévé.
Nagyon szerettem olvasni Az órásmester lányát – izgalmas volt a történet, főleg az, hogy sokszor csak néhány bekezdés után vált világossá, hogy kiről van szó és hogyan kapcsolódik a történet fősodrához; s ismét egy csodaszépen megírt lírai regénnyel találkoztam. Ugyanakkor, bevallom őszintén, kicsit csalódás volt a befejezés. Ez a műfaj nem arról szól, hogy az első olvasást még számos újraolvasás követi, hiszen a történet varázsa éppen az első felfedezés örömében rejlik, és a rejtély, ha már nem rejtély többé, elveszti a vonzerejét. Elsőre kell hatnia a könyvnek, éppen ezért különösen nagy szerepe van a befejezésnek: a meg- és feloldásnak. Ami Kate Morton regényeiben általában jobban le szokott nyűgözni. A megszokott, elégedett sóhajtás helyett most csalódottan csuktam be a könyvet: tényleg ide fut ki ez a sok izgalom, bonyodalom, fordulat?
Nem szeretném azért senkinek se kedvét szegni – ez a könyv korántsem rossz, sőt! Kifejezetten jó. A laposra és számomra túlságosan földöntúlira sikerült finálé ellenére kétségtelenül voltak benne mesteri megoldások, és azért így is sűrűn húzogattam alá a különösen tetsző gondolatokat, nyelvi fordulatokat. Összességében nagyon jó kis olvasmányélmény volt – ha valakinek bejön ez a műfaj, semmiképp se hagyja ki, mert remek kikapcsolódást nyújt.
“Míg Edward engem tanulmányozott, én őt. A figyelme rabja lettem. És megismertem a hatalmat, amivel a másik tekintete felruház. Ha csak egy kicsit is megmozdítottam az államat, láttam a változást az arcán. Ahogy összeszűkült szemmel vizsgálta az átrendeződött fényt.”
Értékelés: 3,8/5
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON! 🙂 🙂
Kis piros könyveskomód 