Adott egy fiú és egy lány. Egy tengerparti hotel. Egy kellemesen elköltött vacsora a nászutas lakosztályban. Egy baldachinos ágy az elképzelhetetlenül fehér ágytakaróval. Egy nagy szerelem. Valami mégis félresiklik – a vágy helyébe félelem, ki nem mondott gondolatok, elmérgesedő mondatok lépnek; és a végén: a romok, a darabokra tört közös jövő maradványai.
Nagyon nehezemre esik írni erről a könyvről. Ez jó jel, mert általában akkor van így, ha nagyon tetszett egy történet – nem találom a szavakat, amelyek megfelelően adhatnák vissza azt az élményt, amit olvasás közben kaptam. Így végül elengedtem, hogy egy szép, összeszedett könyvajánlót hozzak, helyette a gondolattöredékeimet és benyomásaimat osztom meg Veletek.
Ian McEwanről nem tudtam semmit és szégyenszemre nem is olvastam még tőle korábban. Először csak a HÉV-re vittem magammal a könyvet útközben-olvasósnak. A második nap már mindenhol ezt olvastam: a kádban, a munkában az ebédszünetben lopott olvasóidőmben, a postán sorban állva, majd a hévről leszállva, az állomás kellős közepén, mivel csak pár oldal maradt vissza, és nem érdekelt, hogy mindenki siet haza egy dolgos nap után, én pedig hirdetőoszlop módjára állok a forgatag közepén. Egyszerűen muszáj megtudnom, mi lesz a vége.
Aztán persze mindig újra és újra visszalapoztam, mert ezt a könyvet nem is igazán lehet darabokban olvasni, sokkal inkább egyben, megszakítás nélkül kellene. Hogy aztán jó hosszan lehessen hallgatni, amikor vége. Aztán persze napokig morfondírozni rajta: miért nem mondta ki? Miért nem ment utána? Hogy tehette ezt? Igazán így kellett reagálnia, nem tudott volna másként viselkedni? Egyáltalán, miért nem alakulhatott másként?
Végtelen idegesítő ugyanis, hogy néhány kimondatlanul maradt mondaton, meg nem tett mozdulaton múlik egy egész élet. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ilyen lehet, pedig pontosan tudom, hogy igen, ilyen lehet. S mindig azt kívánom, ha ilyen történettel szembesülök, hogy ettől óvjon meg a Jóisten – hogy ne kelljen a „mi lett volna, ha” pillanatok börtönében vergődnöm aztán hosszú-hosszú ideig.
Egészen elképesztő, ahogy Ian McEwan megírta ezt a könyvet… Gyakorlatilag nem történik sok minden, a lényegi cselekmény mindössze néhány órára szorítkozik – ha nem számítjuk, ahogy visszatekintve kibontakozik Florence és Edward megismerkedésének és egymásba szerelmesedésének története. A regény nagyon szépen megmutatja azt az ellentmondást, hogy néhány óra, néhány perc alatt évtizedekre is elég érzelem, gondolat fordul meg az ember fejében; hihetetlenül gazdagon és ijesztően tűpontosan ábrázolja az emberi lélek rezdüléseit.
„Az előre kigondolt bátor kis tréfának az lett volna a célja, hogy tompítsa a mondanivalót s e világibb színben tüntesse fel őt magát, de Edward nem reagált rá, Kifürkészhetetlen maradt, kétdimenziós alakja moccanatlanul sötétlett a tenger előtt. Florence bizonytalan, verdeső mozdulattal emelte a homlokához a kezét, hogy kisimítson egy nem létező tincset. Idegességében gyorsabban kezdett beszélni, bár tisztán, határozottan ejtette a szavakat. Mint vékony jégre futó korcsolyás, gyorsított, hátha úgy nem szakad be alatta a jég, és nem kell vízbe fúlnia. Átszáguldott a mondatokon, mintha a puszta sebesség értelmet gerjesztene, mintha így magával ragadhatná Edwardot, hogy ne vegye észre az ellentmondásokat, oly gyorsan véve a kanyarokat, hogy ne tudjon belekapaszkodni semmiféle ellenvetésbe. S mert hadarva sem nyelte el a hangokat, közlése inkább – szerencsétlenül – eleven, lelkes közlésnek hatott, pedig ő maga a kétségbeesés szélén állt.”
A könyv ugyanis egy egészen különleges tabutémához nyúl: az intimitástól való félelem, a frigiditás kérdéseit feszegeti. Florence tartózkodása túl van a tapasztalatlan és naiv lány félszegségén – irtózik a gondolattól is, hogy házastársi kötelességének eleget téve le kell feküdnie Edwarddal. Ugyanakkor mély, őszinte szerelemmel szereti őt és nem akar elbukni feleségi minőségében – örömet akar okozni a férjének. Florence és Edward szerelme fiatal, naiv, szép szerelem. Egészen megható, ahogyan tisztelik a saját szerelmüket; ahogy mindketten csak azt akarják, hogy jó legyen a másiknak, s közben mégis elképzelhetetlen fájdalmat okoznak egymásnak.
Ian McEwan regénye nemcsak szépirodalmi élménynek csodálatos, hanem terápiás, önismereti olvasmányként is megállja a helyét. Olyan könyv, amin jókat lehet vitatkozni; mit szűr le belőle a férfi, s mit a nő; a téma is elég kényes, ugyanakkor húsbavágóan fontos ahhoz, hogy mindenkinek legyen róla véleménye. Arról nem is beszélve, hogy számomra a regény egyik fő üzenete, hogy ne fojtsd magadba az érzéseidet, ne félj beszélni arról, ami benned van. Különösen ne a szerelmed előtt. Ez egy torokszorítóan szép történet arról, hogy a hallgatással mennyire el lehet rontani a dolgokat.
Mindent egybevetve, azt hiszem, új kedvencet avattam és lelkesen indulok felfedezésre Ian McEwan életművében – kíváncsi vagyok, hogy a többi könyve is hozza-e majd ezt az élményt.
A könyvet nagyon köszönöm a Scolar Kiadónak!
PS. Ha elolvastátok a könyvet, nézzétek meg a belőle készült filmet is, ami szerintem jól visszaadja a regény hangulatát, bár a befejezést hollywoodi cukormázas túlzásnak tartom.
Értékelés: 5/5
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON! 🙂 🙂
Kis piros könyveskomód 