dráma · elgondolkodtató · kortárs · lélektani · Romantikus · szépirodalom

Félrement életek míves tolmácsolásban »Ian McEwan: A Chesil-parton«

20190729_090100Adott egy fiú és egy lány. Egy tengerparti hotel. Egy kellemesen elköltött vacsora a nászutas lakosztályban. Egy baldachinos ágy az elképzelhetetlenül fehér ágytakaróval. Egy nagy szerelem. Valami mégis félresiklik – a vágy helyébe félelem, ki nem mondott gondolatok, elmérgesedő mondatok lépnek; és a végén: a romok, a darabokra tört közös jövő maradványai.

Nagyon nehezemre esik írni erről a könyvről. Ez jó jel, mert általában akkor van így, ha nagyon tetszett egy történet – nem találom a szavakat, amelyek megfelelően adhatnák vissza azt az élményt, amit olvasás közben kaptam. Így végül elengedtem, hogy egy szép, összeszedett könyvajánlót hozzak, helyette a gondolattöredékeimet és benyomásaimat osztom meg Veletek.

Ian McEwanről nem tudtam semmit és szégyenszemre nem is olvastam még tőle korábban. Először csak a HÉV-re vittem magammal a könyvet útközben-olvasósnak. A második nap már mindenhol ezt olvastam: a kádban, a munkában az ebédszünetben lopott olvasóidőmben, a postán sorban állva, majd a hévről leszállva, az állomás kellős közepén, mivel csak pár oldal maradt vissza, és nem érdekelt, hogy mindenki siet haza egy dolgos nap után, én pedig hirdetőoszlop módjára állok a forgatag közepén. Egyszerűen muszáj megtudnom, mi lesz a vége.

Aztán persze mindig újra és újra visszalapoztam, mert ezt a könyvet nem is igazán lehet darabokban olvasni, sokkal inkább egyben, megszakítás nélkül kellene. Hogy aztán jó hosszan lehessen hallgatni, amikor vége. Aztán persze napokig morfondírozni rajta: miért nem mondta ki? Miért nem ment utána? Hogy tehette ezt? Igazán így kellett reagálnia, nem tudott volna másként viselkedni? Egyáltalán, miért nem alakulhatott másként?

IMG_20190711_143552_944

Végtelen idegesítő ugyanis, hogy néhány kimondatlanul maradt mondaton, meg nem tett mozdulaton múlik egy egész élet. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ilyen lehet, pedig pontosan tudom, hogy igen, ilyen lehet. S mindig azt kívánom, ha ilyen történettel szembesülök, hogy ettől óvjon meg a Jóisten – hogy ne kelljen a „mi lett volna, ha” pillanatok börtönében vergődnöm aztán hosszú-hosszú ideig.

Egészen elképesztő, ahogy Ian McEwan megírta ezt a könyvet… Gyakorlatilag nem történik sok minden, a lényegi cselekmény mindössze néhány órára szorítkozik – ha nem számítjuk, ahogy visszatekintve kibontakozik Florence és Edward megismerkedésének és egymásba szerelmesedésének története. A regény nagyon szépen megmutatja azt az ellentmondást, hogy néhány óra, néhány perc alatt évtizedekre is elég érzelem, gondolat fordul meg az ember fejében; hihetetlenül gazdagon és ijesztően tűpontosan ábrázolja az emberi lélek rezdüléseit.

„Az előre kigondolt bátor kis tréfának az lett volna a célja, hogy tompítsa a mondanivalót s e világibb színben tüntesse fel őt magát, de Edward nem reagált rá, Kifürkészhetetlen maradt, kétdimenziós alakja moccanatlanul sötétlett a tenger előtt. Florence bizonytalan, verdeső mozdulattal emelte a homlokához a kezét, hogy kisimítson egy nem létező tincset. Idegességében gyorsabban kezdett beszélni, bár tisztán, határozottan ejtette a szavakat. Mint vékony jégre futó korcsolyás, gyorsított, hátha úgy nem szakad be alatta a jég, és nem kell vízbe fúlnia. Átszáguldott a mondatokon, mintha a puszta sebesség értelmet gerjesztene, mintha így magával ragadhatná Edwardot, hogy ne vegye észre az ellentmondásokat, oly gyorsan véve a kanyarokat, hogy ne tudjon belekapaszkodni semmiféle ellenvetésbe. S mert hadarva sem nyelte el a hangokat, közlése inkább – szerencsétlenül – eleven, lelkes közlésnek hatott, pedig ő maga a kétségbeesés szélén állt.”

A könyv ugyanis egy egészen különleges tabutémához nyúl: az intimitástól való félelem, a frigiditás kérdéseit feszegeti. Florence tartózkodása túl van a tapasztalatlan és naiv lány félszegségén – irtózik a gondolattól is, hogy házastársi kötelességének eleget téve le kell feküdnie Edwarddal. Ugyanakkor mély, őszinte szerelemmel szereti őt és nem akar elbukni feleségi minőségében – örömet akar okozni a férjének. Florence és Edward szerelme fiatal, naiv, szép szerelem. Egészen megható, ahogyan tisztelik a saját szerelmüket; ahogy mindketten csak azt akarják, hogy jó legyen a másiknak, s közben mégis elképzelhetetlen fájdalmat okoznak egymásnak.

Ian McEwan regénye nemcsak szépirodalmi élménynek csodálatos, hanem terápiás, önismereti olvasmányként is megállja a helyét.  Olyan könyv, amin jókat lehet vitatkozni; mit szűr le belőle a férfi, s mit a nő; a téma is elég kényes, ugyanakkor húsbavágóan fontos ahhoz, hogy mindenkinek legyen róla véleménye. Arról nem is beszélve, hogy számomra a regény egyik fő üzenete, hogy ne fojtsd magadba az érzéseidet, ne félj beszélni arról, ami benned van. Különösen ne a szerelmed előtt. Ez egy torokszorítóan szép történet arról, hogy a hallgatással mennyire el lehet rontani a dolgokat.

Mindent egybevetve, azt hiszem, új kedvencet avattam és lelkesen indulok felfedezésre Ian McEwan életművében – kíváncsi vagyok, hogy a többi könyve is hozza-e majd ezt az élményt.

A könyvet nagyon köszönöm a Scolar Kiadónak!

PS. Ha elolvastátok a könyvet, nézzétek meg a belőle készült filmet is, ami szerintem jól visszaadja a regény hangulatát, bár a befejezést hollywoodi cukormázas túlzásnak tartom.


Értékelés: 5/5

5komod


Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON! 🙂 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s