Alice Munro nem tesz mást ebben a könyvében sem, mint amit a legjobban tud: mesél. Mesél azon a csodálatos, lágy, finoman szőtt hangján, ami számomra olyan kedvessé teszi a történeteit. A Kilátás a Várszikláról lényegében családregény – a szerzőt ezúttal tulajdon felmenőinek története ihlette meg. Alapos családfa- és családtörténeti kutatásba fogott, és utánajárt minden fellelhető adatnak az őseiről. Ebből született meg ez a nagyszerű regény – tények és fikció ötvözete, vagy ahogyan a könyvborítón olvashatjuk: „a múlt pompásan megírt újrteremtése”.
Valójában szinte lehetetlen elkülöníteni egymástól, hogy melyek a valós események és személyek, s mi csupán kitaláció. Tulajdonképpen nehezemre is esett elhinnem, hogy nem pontosan így estek meg a dolgok – de az írónő az előszóban arra figyelmeztetett, hogy a történetek kitaláltak, csak közel állnak a valósághoz.
A történetfolyam kellemesen, lassan csordogált. A könyv első részében az írónő távoli, 17-18. századi őseiről olvashatunk – kik voltak ők, hogyan éltek. Igazság szerint, ezen a részen kicsit nehezen küzdöttem át magam, mert inkább aprólékos és tényszerű beszámolót, amolyan kordokumentumot olvashatunk, semmint cselekményes történetet. Egyébként ezeknél a szövegrészeknél éreztem leginkább, hogy az írónő nem feltétlenül az olvasóinak, sokkal inkább saját magának írta meg a könyvet; hogy fontos mozgatórugója volt a múlt dokumentálása, megőrzése.
Alice Munro családjának apai ágát követhetjük nyomon onnantól kezdve, hogy az ediburghi vársziklán állva tekintenek a távolba (innen jön a regénycíme is); egészen az 1950-es évekig, amikor már az írónő szüleinek életét idézi meg Ontarioban, egyúttal saját gyerekkorát és fiatal éveit. Majd a könyv legvégén saját jelenéről is ír egy keveset, főleg a könyv megírásának ötletéről, történetéről.
A jelenhez közelebbi történéseket már jobban figyelemmel tudtam követni, különösen amikor az írónő saját magáról is ír. Ismerősebbnek éreztem az életvitelüket, problémáikat, gondolkodásmódjukat, mégha természetesen semmi saját emlékem vagy kötődésem sincs ahhoz a korhoz. A családi kapcsolatokat is jobban tudtam követni, a régmúlt ősök szövevényes családi viszonyaikban könnyen elvesztem.
A regény távoli korokat és embereket köt össze, valahogy mégsem érzem monumentálisnak. Hanem ismerősnek. Azt hiszem, azért lehet ez, mert Alice Munro könyve tulajdonképpen az életről szól, pontosabban annak sarokköveiről, amit mindenki ismer. Azokról az érzelmekről, történésekről és viszonyokról, melyek végigkísérik az ember életét a születésétől a haláláig. Mindenekelőtt pedig a családról, ami végső soron keretet ad az ember életének, összekapcsolva azt a megelőző és az utána következő nemzedékek életével is.
A könyvet nagyon köszönöm a Park Könyvkiadónak!
Értékelés: 4/5
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON is! 🙂 🙂
Kis piros könyveskomód 