dráma · elgondolkodtató · fejlődésregény · kortárs · társadalomkritika

Elpazarolt évek és féktelen természet »Jami Attenberg: A felnőttkor küszöbén«

73067645_633626537382115_8180348961417068544_nHa kezedbe veszed Jami Attenberg könyvét, a fülszöveg és a borító egyaránt azzal kecsegtet, hogy egy kellemes útkeresős történetet kapsz, melyben a fiatal főhősnő eljut A-ból B-be – az élete egy katyvaszból rendezett egésszé válik. Mindezt amolyan „kacagtató” és „magával ragadó” módon. Na, ezt nagyon gyorsan felejtsd el. Itt nem lesz se megvilágosodás, se rendeződés. Viszont lesz kőkemény őszinteség, húsbavágó mondatok és helyzetek, amiben tetszik vagy sem, magadra ismerhetsz. Amolyan fekete tükör – kíméletlenül szembesít a gyengeségeiddel, és mindazzal, amit inkább a szőnyeg alá söpörnél. Engem alaposan fejbe vágott; azt hiszem az idei év egyik kedvence lett, de kétségkívül a legnagyobb meglepetése.

A könyv Andrea életét követi végig, kisebb-nagyobb kihagyásokkal a gyerekkorától egészen a kb. negyvenes éveiig. A lány New Yorkban él, valami reklámügynökségnél dolgozik. A szerelmi élete egy romhalmaz. Vannak barátai, és a családjával is tartja a kapcsolatot, mégis iszonyúan magányos.

Telnek az évek.  Andrea beragad egy állásba, amit utál; sodródik, nem találja a helyét. Egy helyben áll, és az oldalvonalról nézi, ahogy elszalad mellette az élet, míg körülötte látszólag mindenki más megéli az életet: házasság, gyerek, előléptetés, költözés. Persze azért a lánnyal is történnek dolgok, előléptetik a munkahelyén, egyre jobban keres. De semmi olyan, ami igazán számítana.

„Azért sírok mégis, mert egy ösvény volt, amire ráléphettem volna. Az elveszett lehetőséget siratom. Néha azért is bőgök, mert egyszer régen művész voltam, és ha kitartok, ma egészen más életem lenne. Az identitásom elveszett részéért sírok. Az egykori lehetőségeimért.”

Nem kertelek, ez a könyv iszonyú nyomasztó. Az elején eléggé idegesítő is. Jó pár fejezeten át kellett rágni magamat, mire végre választ kaptam arra, hogy mi okozza ezt a sok szarságot, ami a lánnyal történik. Hogy miért ilyen passzív. Hogy miért ilyen szerencsétlen. Hogy mire vágyik és mért fél annyira, hogy megkapja. Nyilván, Andrea komoly lelki sérüléseket hoz magával a gyerekkorából. Találunk itt kábítószer-túladagolásban meghalt, amúgy körülrajongott édesapát; egy talajt vesztett édesanyát, aki kétségbeesetten próbálta fenn- és összetartani a széthullani készülő családot. Egy derékba tört művészkarriert, és be nem forrt sebeket, bőségesen.

„És a legrosszabb: ha nem tudod, hogy mi érdekel. Mi van, ha semmi nem mozgat? Ha a fél életedet azzal töltöd, hogy a következő lépésen agyalsz. Mi lesz veled akkor?”

A cselekmény – amennyiben beszélhetünk ilyenről – nem lineárisan halad, hanem csapongó, mint Andrea élete és lelkivilága. Egyszer egy gyerekkori emlék villan fel, másszor egy felnőttkori munkahelyi szituáció. És a férfiak. Akik jönnek és mennek. Kábítószer, önpusztítás; emlékek, amiket jobb lenne elfelejteni; barátnők, akik csak ideig-óráig tudnak segíteni. Kudarcok, elszalasztott lehetőségek, elrontott mondatok. És az állandó menekülés a felnőttség, a felelősségvállalás, és leginkább önmaga elől.

” Végignéztem, hogyan alakul az élete, miközben végig a saját nyomorúságommal voltam elfoglalva: az elpazarolt éveimmel és a fktelen természetemmel. Az ő élete megtervezett, elegáns, szabályos és csodaszép – az enyém olyan, mint egy elrontott pörkölt, amivel folyton leeszem magam; csupa nyálkás, ragacsos összetevőből áll, érzésekből és érzelmekből, túlsózva és túlborsozva, nyakon öntve egy nagy adag szorongással. De kóstoltad már? Vajon kóstoltad-e? Iszonyú finom.”

Persze, most mondhatod azt, hogy tucatnyi könyv foglalkozik ezzel a témával. Városi magány, útkeresés – nincs ebben semmi új. Lehet. Andrea történetében éppen az az ijesztő, hogy csak egy a sok közül. Lehetnél akár te, lehetnék akár én is. Hányan élnek, élünk így, legalábbi időnként, a függetlenség és látszólagos boldogság álarcában; de feloldhatatlannak tűnő magányban és elveszetten. Állandó frusztrációban, hogy elpazaroljuk az életüket, hogy nem a megfelelő irányba megyünk, hogy elszalasztuk a lehetőségeket. Örökösen szorongva, hogy mindezért valójában senki más, csakis mi magunk vagyunk a felelősek.

„Rádöbbenek, hogy nekem is figyelemre van szükségem. Azt akarom, hogy lássanak. Mi lenne, ha megint elkezdenék festeni, csak úgy? Azt szerettem legjobban, az hiányzik leginkább. Egész eddig attól féltem, hogy soha többé nem tudom utolérni önmagamat, de most rájöttem, hogy nincs is mit utolérni, csak az számít, hogy mit csinálok. Még van időm, nyugtatom meg magam. Tengernyi időm van.”

És hogy mi a megoldás? Vagy a feloldás? Hát éppen ez az, hogy ilyen nincs. Vannak pillanatok az életben, amikor válaszúthoz érkezünk – lehetőségek, amikkel vagy élünk, vagy sem; amik vagy bejönnek, vagy nem. Andrea is kap ilyet a könyv végén, de nincs megnyugvás, nincs lezárás. Ez a regény viszont felér egy terápiával: olyan, mint egy lélegzetvételnyi szünet, amikor a kerítés szélére ülhetsz, és három lépés távolságból nézhetsz rá az életedre. Én legalábbis így éltem meg.

Az élményt és a könyvet nagyon köszönöm, Alexandra Kiadó!


Értékelés: 5*/5

5komod


Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON  is! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s