Kamaszkorom óta odavagyok a boszorkányokért. Azt hiszem, a Bűbájos boszorkák tévésorozattal kezdődött – kerestem a helyemet az iskolában, az életben és jó volt hinni ezekben a különleges nőkben, akik bátran élik az életüket (és nap mint nap megküzdenek a gonosszal, de ez csak mellékes). Azóta persze sok év eltelt, és a boszorkányos rajongás is megszelídült, de azért megmaradt. Éppen ezért Kiss Judit Ágnes könyve nagyon meg tudott szólítani, szuper élmény volt olvasni.
A Bűbájoskönyv éppen az, aminek látszik: füveskönyv, ami a boszorkányok tudását gyűjti össze. Ez az ősi tudás régebben generációkról generációkra hagyományozódott, és biztos támpontot adott az embereknek, gyakorlatilag az élet minden területére vonatkozóan. Mindenekelőtt anyák adták tovább lányaiknak, hiszen a boszorkányság alapvetően női tudás. Ennek megfelelően a Bűbájoskönyv tele van finom női bölcsességgel. Nemcsak arról van szó, hogy milyen gyógyteát érdemes inni, ha fáj a gyomrunk, vagy hogyan lehet elősegíteni a gyermekáldást – sokkal mélyebb bölcsesség szól ezekből a tanításokból: hogyan tiszteljük a természetet és hogyan éljünk vele egységben; hogyan őrizzük tisztelettel az őseink tudását, egyszersmint hogyan formáljuk azt a saját képmásunkra.
Éppen ezért, ez nem egy könnyed olvasmány – súlya van a gondolatoknak, mondatoknak. Ízlelgetni kell, időnként félretenni, majd újra elővenni.
Ez a tudás kiveszőben van a mai korból, pedig talán nagyobb szükségünk lenne rá, mint valaha. A Bűbájoskönyv egyik legnagyobb erénye szerintem éppen az, hogy megmutatja: lehet modernizálni az ősi tudást. A másik pedig az, hogy rámutat: valójában mindenki boszorkány a maga módján. Nem képességeken, sokkal inkább életszemléleten múlik. A könyv hatására sokkal inkább úgy kezdtem gondolni a boszorkányságra mint egy magasabb szintű tudatosságra.
Hihetetlenül élveztem a boszorkány ősökkel megesett történeteket. Azt viszont be kell vallanom, hogy a recepteket erős fenntartásokkal olvastam – megtartottam a könyvvel a három lépés távolságot és gyakran azon kaptam magam, hogy magam sem tudom: higgyem-e amit ír, vagy kezeljem fikcióként.
A könyv vége egy picit csalódás volt – vagy csak túlságosan realista volt és az szomorított el, hogy végső soron a boszorkányok is csak emberek. De ez semmit sem változtat azon, hogy iszonyúan szerettem ezt a könyvet, és biztos vagyok benne, hogy időről-időre nagyon jó lesz újraolvasni.
A könyvet nagyon köszönöm az Athenaeum Kiadónak!
Értékelés: 4,5/5
Kis piros könyveskomód 