Diana Bishop az alkímia történetével foglalkozó történész. Matthew Clairmont a fajok eredetét kutató genetikus professzor. A nő boszorkány, a férfi vámpír. Deborah Harkness impozáns, mondhatni monumentális trilógiája gazdag, történelmi pontossággal megrajzolt tabló kettejük szerelméről és egy titokzatos kéziratról, ami a természetfeletti fajok fennmaradásának kulcsát rejtheti.
A gigantikus regényfolyam azzal indul, hogy Diana az oxfordi Bodley könyvtárban ráakad egy titokzatos, elveszettnek vélt könyvre, az Ashmole 782 névre hallgató kéziratra. Úgy tűnik, a kötetet többszáz éve hiába keresik – vámpírok, boszorkányok, démonok akarnak a nyomára bukkanni, mert a legenda szerint a természetefeletti teremtmények eredetének, s így túlélésének kulcsát tartalmazza. A könyv hirtelen felbukkanásánál is érdekesebb, hogy kizárólag Diana képes hozzáférni – amint más próbálja kikérni a kéziratot a könyvtárból, annak ismét nyoma veszik. Éppen Diana, a híres boszorkány-dinasztia leszármazottja, aki szülei tragikus halála után úgy döntött, hogy teljesen és örökre kizárja az életéből a mágiát – ehhez a döntéshez pedig a tudományos pálya kínál egérutat.
A titokzatos kötet és az azt övező felhajtás természetesen az elismert oxfordi professzor, Matthew Clairmont – egyébként ezerötszáz éves vámpír – figyelmét sem kerüli el. A férfiban egyik percről a másikra érthetetlen vonzalom és védelmező ösztön ébred Diana iránt (na igen, azért van itt mese habbal, de tegyük túl magunkat rajta, és az egyszerűség kedvéért nevezzük hrtelen fellobbanó szerelemnek), és végül úgy döntenek, ketten erednek az Ashmole 782 titkainak nyomába. Országokon és korokon átívelő, izgalmas hajsza kezdődik, és szép lassan az egész kézirat-sztori sokkal bonyolultabbá és szövevényesebbé válik, mint azt bármelyikük is gondolta volna. A végső megoldás pedig elég döbbenetes, és szerencsére egyáltalán nem kiszámítható. (A cselekményről elég nehéz spoiler-mentesen beszélni, ezért rövidre is zárom.)
Három vaskos kötetről van szó, mégsem éreztem sem túlságosan terjengősnek, sem idegtépően komótosnak. Részletgazdag? Persze! Nagy gondot fordít a hangulatok, helyszínek, érzések, benyomások bemutatására? Naná! Lépésről lépésre, jóleső lassúsággal bomlik ki a cselekmény? A válasz a leghatározottabban igen! Engem azonban ez egy csöppet sem zavart, sőt! Jólesett falni a sorokat és totálisan belemerülni ebbe a különleges világba – amiben az volt talán a legvonzóbb, hogy annyira nem is más, mint a saját világom. A helyszínek valóságosak, a szereplők meg… oké, vámpírok és varázserővel rendelkeznek és időutaznak, meg egy mágikus rejtett szigeten tanácskoztak Velence lagúnáinak kellős közepén. De ezt leszámítva? Szeretnek, örülnek, bosszúsak, dühösek; élni akarnak, megvédeni azokat, akik fontosak. Akárcsak te vagy én.
A két hősszerelmest, Dianát és Matthewt lehet szeretni, utálni – az ismerőseimet, akik olvasták a könyveket, eléggé megosztotta a kérdés. Én szerettem mindkettejüket – igaz, Diana az elején olyan megfoghatatlan volt számomra: túl gyanakvó, túl zárkózott, túl szürke. De ahogyan telik az idő és peregnek a lapok, és a boszorkány fokozatosan ráébred az erejére, gyönyörűen kiszínesedik és kiteljesedik a karaktere. Matthew meg…mondjuk úgy, hogy férjes asszony létemre is jóleső álmodozást jelentett kb. 1200 oldalon keresztül.
A Mindenszentek-trilógia elsősorban egy impozáns szerelmi történet, mely alapvetően a klasszikus narratívával dolgozik: adott két szerelmes, akik mindenféle akadályokon átküzdik magukat, hogy végül boldogan egymáséi lehessenek. És mint ilyen, szerintem dicséretesen hozta, amit elvárhatunk tőle. Látszólag lassan kibontakozó, apró lépésenként haladó ismerkedésnek lehetünk tanúi (hiába telik többszáz oldalba, míg Diana és Matthew egymáséi lesznek, a valóságban mindössze pár hétről van szó), aminek a romantikus lelkem meglehetősen örvendezett – a meghitt udvarlásnak és ennek a megkapó, szép szerelemnek. Aztán persze rögtön megszólalt a szarkasztikus énem, hogy ilyen úgyis csak a könyvekben, filmekben van. De ez semmit sem vont le az értékéből, jólesik belemerülni ezekbe a nagy érzelmekbe, mint egy kád forró vízbe.
Nyilván, nem lehet kikerülni az Alkonyat-párhuzam említését. A történet bizony sok tekintetben emlékeztet Stephenie Meyer regényeire – itt is egy vámpír és egy boszorkány kvázi tiltott szerelme áll a középpontban; a vámpír főhős szuperszexi, titokzatos, befolyásos és a végletekig ragaszkodik az elveihez. Ennyiben azonban ki is merülnek a hasonlóságok. A Mindenszentek-trilógia ugyanis sokkal mélyebb regiszterekben dolgozik – a történet ezerszer komplexebb, kidolgozottabb.
Ez az alaposság, részletgazdagság leginkább a második kötetnél érezhető: Diana és Matthew az Erszébet-kori Londonba utaznak vissza, hogy a kézirat nyomára bukkanjanak. Az írónő történészi hitelességgel vázolja fel Shakespeare és Christopher Marlowe Angliáját – a legapróbb részletek is a helyükön vannak.
A történet – pusztán a terjedelméből adódóan is – rengeteg mellékszereplővel dolgozik, akik többségében a főhősökhöz hasonlóan nagyon szerethető, alaposan kitalált és felépített karakterek. Különösen Diana és Matthew családtagjait ismerheti meg jól az olvasó – nekem személyes kedvencem volt Sarah, Diana zabolázatlan boszi-nagynénje, és Matthew édesanyja, a rettegett, és kifinomultan elegáns francia vámpírnagyasszony, Ysabeau de Clermont.
Különösen tetszett a történetben, hogy a boszorkány-vámpír romatikus sztorit egy olyan tudományos-misztikus keretbe helyezi, mely tökéletesen ötvözi az alkímiát, a modern kori tudomány tés a fantasztikus-mitologikus motívumokat. Az alkímia és a fajok eredete a regényre általánosságban jellemző részletgazdagsággal van kifejtve, emellett bepillanthattunk a történészek és a kutató világába is; arról nem is beszélve, hogy mennyire simogatja a könyvmoly-lelkemet, hogy ennyi és ilyen rajongó szó esik könyvtárakról és régi kötetekről.
Összességében: nagyon szerettem olvasni ezt a trilógiát. Tökéletes választás, ha szeretnél egy kicsit kivonulni a valóságból és párszáz oldal erejéig egy másik világban élni. Nekem az ilyen misztikus, nagy regényfolyamok jelentik az igazi kikapcsolódást – általában ilyenkor, a rövid, téli napokon szoktam újraolvasni a Harry Pottereket, a Narnia-krónikákat, vagy Böszörményi Gyula Gergő-sorozatát. Jövőre ilyenkor talán éppen Deborah Harkness könyveit veszem majd újra elő.
A könyvet köszönöm szépen a Cartaphilus Kiadónak!
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON is! 🙂
Értékelés: 5/5
Kis piros könyveskomód 