Egy szörnyű tragédia; egy megoldatlan rejtély; mérhetetlen gyász és tönkrement életek; és egy kislány, akinek végtelenül elege van mindebből.
A regény, mint Donna Tartt művei általában, elég nyomasztóan kezdődik. A 9 éves Robint, a Cleve család szeme fényét egy fára felakasztva találják meg egy nyári délután a családi ház előkertjében. Mindezt úgy, hogy az egész család otthon van, a két kisebb gyerek pedig az udvaron játszik. Ennek ellenére senki nem látott semmit, cserébe mindenkinek van egy elmélete – találgatások és nyomozás az egyik, trauma és sokk a másik oldalon.
10 évvel később még mindig nem sikerült megoldani a rejtélyes bűnügyet – abban legalább mindenki egyetért, hogy valaki megölte a kedves, vöröshajú kisfiút. A család legkisebb gyereke, Harriet, aki még kisbaba volt bátyja halálakor, elhatározza, hogy megoldja a megoldhatatlannak tűnő esetet és nekiáll felkutatni a gyilkost – a 12 éves kislánynak feltett szándéka, hogy nemcsak rendőrkézre adja, hanem a teljes elégtétel érdekében meg is bünteti az elkövetőt. A dolgok meglehetősen elfajulnak, és veszélyes alvilági kalanddá eszkalálódik az ostoba gyerekjátéknak induló nyomozás.
A fentiek alapján egy nyomozós, izgalmas, esetenként nyomasztó és veszélyes történetre számíthatnánk, sok történéssel, sodró cselekménnyel és a végén megnyugtató vagy felkavaró, de megoldással. Na, ezt gyorsan el is felejthetjük. Donna Tarttnál ugyanis nem így működnek a dolgok. És ez milyen jól is van így! Nincs ugyanis se pörgős cselekmény, se nyomozás, se megoldás. Van viszont egy kiválóan – de tényleg valami egészen zseniálisan megírt –, lassú sodrású nagyregény. Bűnügyi történet helyett sokkal többet kapunk: családregényt, szociográfiát, lélekrajzi regényt. S az utánozhatatlan Donna Tartt-hangulatot.
Csak az írónő képes arra, hogy ilyen különleges nyomasztó-baljós-misztikus atmoszférát teremtsen. Annyira érzékletesen, plasztikusan írja le a világot, hogy nem nehéz fülig belemerülni a regényeibe – halljuk a szúnyogháló csattanását, Harriettel együtt ájulunk el a kanapén, és borzongunk a koraesti szélben. Tartt még az olyan prózai, mindennapi eseményből is édes-bús történetet tud keríteni, hogy valaki lemegy a boltba egy kiló kenyérért vagy kivesz egy könyvet a könyvtárból – mert közben mindent megtudunk az égbolt színeiről, hogy mi mindent lehetett érezni a levegőben, vagy hogy micsoda gazdag élet zajlik az emberben, még a leghétköznapibb és legunalmasabb tevékenységek közben is, amiből a kívülállók semmit sem sejtenek. Tartt viszont tudja – és tűpontosan, ijesztően ismerősen meg is fogalmazza.
Éppen ezért azt is képes elérni, hogy bár többszáz oldalon keresztül effektíve semmi nem történik a könyvben, legalábbis semmi fontos, a cselekményhez kapcsolódó, mégsem bírom letenni a könyvet. Mert ez a „semmi” annyira magával ragadó. (Senki sem tud például ilyen színárnyalatokat kreálni: „kacsatojáskék” – imádtam!) Meghát, persze, ez a „semmi” azért elég sok mindenről szól.
Például egy kislányról, aki tökéletesen magányosan bolyong a világban, annak ellenére, hogy egy elég nagy família veszi körül. Harriet eleinte elég idegesítőnek tűnik – lábatlankodik, folyton kérdez, és elég fura dolgai vannak – szeret például a környékbeli fiúkkal bibliai nagyjeleneteket eljátszani vagy Houdini példáját követve egy egész nyáron át a medencében feszegeti a határait, meddig tud víz alatt maradni levegő nélkül. A maga bizarr, különc módján azonban nagyon is szerethető ez a kislány, aki valójában csak próbálja megtalálni a helyét egy olyan világban, ahol nem igen támaszkodhat senkire, és gyakorlatilag azt csinál, amit csak akar, mert a kutya se törődik vele.
Így alakulhatott, hogy Harriet a forráshoz tér vissza: a családjában az élet gyakorlatilag megállt a bátyja halálával, az idő kizökkent, és azóta sem talált magára. A regény hátborzongatóan tárja elénk, hogyan zilálja szét a családot a kisfiút ért tragédia. A szülők gyakorlatilag külön élnek; az apa csak a rendszeresen hazaküldött csekkek formájában vesz részt a család életében; az anya mély depresszióban, gyógyszerekkel teletömve bolyong a házban, de leginkábbis a szobájába zárkózik. Harriet és nővére pedig megpróbál túlélni – túlélni, hogy a bátyjuk halálával mintha a család létezésének minden értelme, létjogosultsága eltűnt volna. Hogy ők nem elég fontosak a továbblépéshez – hogy apjukat itthon, anyjukat pedig a valóságban tartsák.
Végig az a kérdés dobolt benne, hogy hogyan tehetik ezt ezekkel a gyerekekkel? Az idegesített a legjobban, amikor folyton azzal szembesültem: Harrietnek sosincs semmi dolga, folyton unatkozik. Senki sem veszi ezt észre? Vagy azt, hogyan öltözködnek? Hogy lehet ez? Felmentheti az anyát a fiával történt tragédia? Ahelyett, hogy magába temetkezik, miért nem kapaszkodik a megmaradt gyerekeibe, törődik velük és vigyáz rájuk?
A gyerekekről gyakorlatilag a néger házvezetőnő, valamint az anyai nagyanya és testvérei gondoskodnak. Imádtam a Cleve nővéreket – a kollektív családi emlékezet éber őreit. Mint valami ókori kórus egy tragédiából, akik féltve őrzik az egykor dicső család ereklyéit, egy letűnt aranykor mementóit; újra és újra elmesélik a családi történeteket és kényük-kedvük szerint keretezik a múlt történéseit. Időn kívüliek, valószerűtlenek. Akárcsak az egész kisváros, ahol a történet játszódik. Por és enyészet mindenhol; kilátástalanság és reménytelenség – mintha minden lassan süllyedne, amit senki sem vesz észre, vagy ha mégis, semmit sem tesz ellene.
Összességében, nagyon örülök, hogy elolvastam a könyvet, különleges élmény volt; lenyűgöző regény, baljós és nyomasztó. Mégsem tudott annyira magával vinni a történet, mint A titkos társaság vagy Az aranypinty – Tartt korábbi könyvei.
A könyvet nagyon köszönöm a Park Könyvkiadónak!
Értékelés: 4/5
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON is! 🙂
Kis piros könyveskomód 