családregény · dráma · elgondolkodtató

Az autó arra megy, amerre nézel »Garth Stein: Enzo, avagy az emberré válás művészete«

IMG_20200215_104857Nagyon szerettem ezt a szívmelengető könyvet, ami valójában egy családról szól, a különlegességét pedig az adja, hogy a család kutyája, Enzo meséli el a történteket. Enzo nem mindennapi ebzet: szentül hiszi, hogy a lelke sokkal inkább emberi – hogy ő valójában egy embertestbe szorult kutya. Imád tévézni, a kedvence a sportcsatorna, különösen az autóversenyzésért van oda.  Meg a természet- és ismeretterjesztő filmekért. Egyszer látott egy dokumentumfilmet Mongóliáról, ahol abban hisznek, hogy egyes kutyák, akik erre fel vannak készülve, következő életükben emberként születnek le a Földre. Enzo innentől kezdve meg van róla győződve, hogy ő is a kevés kiválasztottak közé tartozik.

„Mongóliában, amikor egy kutya meghal, magasan a hegyekben temetik el, hogy az emberek ne taposhassanak a sírjára. A gazdája az eb fülébe súgja azon kívánságát, hogy a kutya a következő életében emberként térjen majd vissza. Azt mondják, nem minden kutya tér vissza emberként, csak azok, akik készen állnak erre. Én készen állok.”

A borítón is olvasható idézetben annyi minden benne van, amit szeretek ebben a könyvben. Ebben a történetben természetes, hogy a kutya családtag; mivel ő a narrátor, az is magától értetődő, hogy vannak gondolatai, világnézete és nagyon is figyel a körülötte történő dolgokra.

Nyilván, minden gazdi fantáziáját megmozgatja egy olyan regény, ami azt mutatja be, hogy a kutya hogyan lát minket, embereket. Hogy vajon vágyik-e emberi dolgokra, tulajdonságokra, érzésekre? Korlátoltnak érzi-e magát az emberekhez képest? Egyáltalán, mit és hogyan fog fel, érez a körülötte lévő világból? Én bizony rengetegszer töprengek ezen – ezért is esett annyira jól Enzo történetét olvasni, ami ezekre a kérdésekre kínál lehetséges válaszokat.

IMG_20200215_104404

Enzot babakutya korában fogadta örökbe Denny, az amatőr autóversenyző. Sokáig csak ketten voltak, majd a férfi találkozott valakivel és családot alapított. Enzo pedig ment vele, amerre csak az élet sodorta: ott volt az esküvőn; amikor kiderült, hogy babát várnak és persze ő lett a kis Zoe leghűségesebb őre és játszópajtása. A család élte az életét, míg egy nap kiderült, hogy Denny feleségének gyógyíthatatlan betegsége van. Innentől kezdve fájdalommal és szomorúsággal teltek meg a napok. A tragédia mellett súlyos családi viszály is beárnyékolja az életüket – számos viszontagságot és nehézséget kell legyőzniük, hogy végre új életet kezdhessenek.

„Nincs abban semmi szégyen, ha az ember elveszti a versenyt – mondta Don. – Egyedül az szégyen, ha az ember be sem száll a versenybe, mert attól fél, hogy elveszíti.”

Enzo és családja történetében nincsen semmi világrengető, a fordulatok is nagyjából kikövetkeztethetők. Azonban mindennek az Enzo szemszögéből történő tolmácsolása egyedivé, különlegessé teszi a könyvet. Arról nem is beszélve, hogy mennyi erő van benne.  A végtelen szeretet miatt, ami egyrészt Enzot és a gazdáját, másrészt Dennyt és a kislányát összeköti. A hitük és a kitartásuk miatt, ami még a legnehezebb és legreménytelenebb pillanatokban is kitart. S végül Enzo bölcsessége, egyszerű, tiszta világlátása miatt. Ahogyan tükröt tart nekünk, embereknek. Miközben olvastam a könyvet, sokszor jutott eszembe, hogy mennyire megbonyolítjuk az életünket, a sok feltételezéssel, megfelelni akarással, lavírozással. Ez az édes, szeretnivaló jószág pedig rámutat, hogy mennyivel jobb, ha őszintén és egyenesen éljük az életünket. Hogy másként nem is érdemes.

A befejezés pedig… Sejtettem, hogy ez lesz, persze; kicsit tartottam is tőle, hogy túl csöpögős lesz, amivel agyon nyomja az egész regényt, de nem. A befejezés szép volt, szívmelengető, jóleső. És hát persze, kellett azért az a zsebkendő.

„De amit a legjobban szerettem mindig is, az az, amikor Denny arról beszél, hogy vezetés közben nincsenek emlékei. Hogy nincs emléke arról, amit egy másodperccel korábban csinált – se jó, se rossz. Mert az emlék nem más, mint az idő önmagába történő visszahajlása. Amikor emlékezünk, kivonjuk magunkat a jelen pillanatból. Annak, aki igazi eredményeket akar elérni az autóversenyzésben, nem lehetnek emlékei. (…) Az ember annyira része a pillanatnak, hogy azon kívül semmi másnak nincs tudatában.”

A könyvet nagyon köszönöm Tericum Kiadó!


Értékelés: 5/5

5komod


Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON  és FACEBOOKON is! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s