Néha elég egy kedves szó, hogy láthatóvá válj»Jodi Taylor: Semmi lány«

„A vége az lett, hogy mégsem öltem meg magam.” A regény ezzel az egyszerű, mégis gyomorszorító mondattal indul. Első olvasásra itt rögtön le is tettem, arra gondolva, hogy én most éppen nem óhajtok senki halálvágyával foglalkozni, elég nyomasztó a helyzet a sajt világomban is, köszönöm. Aztán mégis visszavettem a könyvet, mert eszembe jutott az Utas és holdvilág utolsó mondata: ha az ember él, mégiscsak történhet valami. Azt a könyvet pedig nagyon, de nagyon szeretem, szóval ezt a fura áthallást követve adtam még egy esélyt a „Semmi lánynak”.  És milyen jól tettem.

Ahogy az lenni szokott, a következő órákat selát-sehall üzemmódban töltöttem, és jelentem: új kedvencet avattam ♥. Annyi mindent szerettem ebben a könyvben: ahogyan a súlyos önbizalomhiányban szenvedő, erősen dadogó Jenny magára talál, és végre átveszi az élete felett az irányítás; és rájön, hogy korántsem olyan gyámoltalan, mint azt hosszú éveken keresztül elhitették vele; hogy mennyi értékes tulajdonsága van; hogy az élete rengeteg szépet és jót tartogat.

“Ma már tudom, hogy vannak hozzám hasonlók. Emberek, akik véletlenül vagy szándékosan átzuhantak az élet repedésein. És senki sem vette észre. Kiáltasz, és senki nem hallja meg. Fuldokolsz, és senki nem látja rajtad. Nem arról van szó, hogy szándékosan nem törődnek veled, mert ahhoz először is látniuk kellene téged. Azokról az emberekről beszélek, akik olyanok, mint én – szellemek a saját életükben. Ártanak maguknak, csak hogy ellenőrizzék, hogy még életben vannak.”

Aztán itt van a szétszórt, sármos művészlélek férj, aki néha kimondottan a világ bunkójának tűnt, de azért a végén mégiscsak kiderült, hogy éppolyan édes pasi, mint elsőre gondoltam, csak kellett valaki, aki kellő dafigyeléssel és szeretettel lehámlasztja azt a sok sérülést és sz*rságot, amit az élet megpróbáltatásai ragasztottak rá. És persze, a kedvencem mégiscsak Thomas volt: a titokzatos képzeletbeli barát (?!), egy gyömbéreskeksz (?!) illatú, aranybarna sörényű ló (?!). Aki a semmiből tűnik fel, éppen a legalkalmatlanabb / legmegfelelőbb pillanatban, amikor Jenny egy levél gyógyszer segítségével óhajt kilépni a földi világból. Meg persze imádtam az abszurdabbnál abszurdabb, mégis elképesztően szerethető mellékszereplőket és azt a sok-sok szívmelengető apró részletet, amitől olyan kedves ez a regény. (Amikor ide értem az értékelő írásában, elgondolkodtam, hogy biztosan lesznek, akik itt abbahagyták volna a könyvet. Egy képzeletbeli barát talán még oké, de hogy egy beszélő ló legyen.. Én viszont nem szoktam ilyesmiken fennakadni, úgyhogy erre nem is térnék ki ennél jobban.. Thomas egébként végtelenül szerethető, szókimondó és bölcs, ahogyan az egy tisztességes képzeletbeli baráthoz illik <3)

Miután kiáradoztam magam, és kissé előreszaladtam, essék néhány szó a szűken vett cselekményről is: főszereplőnket, Jennyt a rokonai nevelték fel, akik a széltől is óvták az erősen dadogó lányt. Ennek köszönhetően a lány súlyos önbizalomhiánnyal, komplexusokkal élte az életét, láthatatlanul – és ami a legrosszabb, tökéletesen meggyőződve arról, hogy ez így van rendjén. Pedig Jenny egy okos, értelmes, talpraesett leányzó, aki imád olvasni, remek a humora és általában, egy elég vagány csajszi – is tud lenni, ha akar és ha engedik neki – meg persze, ha van, aki hisz benne, ideértve saját magát is.

Egészen addig így megy ez, míg egy szép napon megjelenik a már említett sármos festő (a.k.a. jövendőbeli férj), és ráébreszti Jennyt, hogy ez másként is lehet. Ez így egy szokványos románcnak tűnik, azonban a valóságban ennél picit józanabb okok (is) mozgatják a szálakat, de ez legyen meglepetés. A helyzetet bonyolítja, hogy a férfi a nevelőszülők lányának exférje – így a helyzet még pikánsabbá válik. Bonyodalom követ bonyodalmat, de a lényeg: Jenny a saját maga és a rokonság legnagyobb megdöbbenésére hipp-hopp férjhez megy, kiszabadul otthonról és olyan gyönyörűen kivirágzik ebben az új életben, hogy öröm nézni.

“Találtam egy csendes foltot – nem egy sarkot! –, és az italomat kortyolgatva nézelődtem. Reméltem, hogy rejtélyesnek és bölcsnek látszom. És ekkor megérkezett Thomas.
Nem ízlik az innivaló?
– De nagyon finom. Miért?
Furcsa képet vágsz.
– A végzet asszonyát alakítom.
Ne csináld – kérte Thomas. – De most komolyan, ne!
– Te ló vagy – vágtam vissza –, azt sem tudod, mi az az arckifejezés.”

Azt hiszem, a leges-legjobban mégis a többrétegű lélektani mondanivalót kedveltem ebben a regényben, amivel Jodi Taylor a sokszor tényleg fergetegesen szórakoztató és könnyed felszín alatt dolgozik. Ott van a nevelőszülők túlféltése, amin kimondottan sokat bosszankodtam: ahogyan gyakorlatilag félkegyelműnek és betegesen érzékenynek tekintették Jennyt, a gondoskodás jóságos glóriájába burkolózva; de említhetjük Thomast, aki amolyan megtestesült belső hangként vezette végig Jennyt a magára találás útján. Általában, a főszereplők mind valamilyen sérüléssel érkeznek a történetbe, és szívmelengető, ahogyan szépen megtalálják a gyógyírt.

Egy szó mint száz, nagyon megszerettem és szívből ajánlom ezt a regényt; tökéletes egyensúlyban áll a könnyedsége és a mélysége: van, hogy vinnyogva nevetsz, de van, ahol jólesően hallgatsz egy-egy mondat után. Arról nem is beszélve, hogy a borító valami csodszép!! S ha jól tudom, már úton van a magyar olvasókhoz is a folytatás, amit alig várok 🙂 S még mindig nincs vége: a Jodi Taylor rajongóknak bőven tartogat a Galaktika muníciót, én például a St. Mary krónikákba vetettem bele magamat, írtam is a blogon az első részről.

Nagyon köszönöm az élményt és a könyvet Metropolis Media Kiadó!

Értékelés: 5/5

Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON  és FACEBOOKON is! 🙂