Adott egy egyedülálló édesanya, akinek a kamasz fia jelenti a mindenséget. Mégis, hagyja, hogy a karrierje, a rohanó mindennapok, és mindenféle, elképesztően fontosnak tűnő apróság elvonja a figyelmét minderről. Egészen addig, amíg egy nap megtörténik az elképzelhetetlen katasztrófa: a kamaszfiú elveszti az uralmat a gördeszka felett és egy kamion alá esik. Élet és halál között lebeg, s az orvosok egy hónapot adnak neki: ha addig nem mutatja a kómában az aktív agyműködés jeleit, akkor sajnos nem küzdenek érte tovább. Mit tehet ebben a helyzetben egy édesanya, hogy visszahozza az életbe azt, aki számára a legfotosabb? Illetve inkább az a kérdés: mit meg nem tenne?
“Vedd észre, mi az ami igazán számít! »Julien Sandrel: A csodák könyve«” olvasásának folytatása
Nagyon vártam már Cathy Kelly új könyvét – az írónő korábbi regénye, a Párizsban kezdődött az egyik kedvenc könyvem, ezért az Idén minden más lesz-hez is nagy reményeket fűztem. Az írónő ezúttal sem okozott csalódást; bár az előző regényhez képest ez kicsit kevesebbet adott, de egy igazi kedves, léleksimogató és sok tekintetben elgondolkodtató olvasásélménnyel lettem gazdagabb. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a cím közben a saját életemben is tökéletesen aktuálissá vált, hiszen december végére várom a kisfiamat, úgyhogy a regény szereplőihez hasonlóan idén velem is megfordult a világ, és minden más lesz, mint eddig ♥
Bár még alig látszik az év vége, nekem már biztosan megvan az idei egyik kedvenc olvasmányom. Lana Bastasic könyve teljesen váratlanul bukkant fel és úgy magával sodort, hogy napok múlva is a képeivel és hangulataival volt tele a fejem. Alapvetően egy barátság történetét meséli el a kötet, de valójában sokkal mélyebbre megy: az embereket összekapcsoló érzelmi kötelékeket és bonyolult viszonyrendszereket boncolgatja. Számomra ez az egyik legérdekesebb és egyben a legfájdalmasabb kérdéskör, amit csak egy regény felvethet. Van, aki jobban, van, aki rosszabbul nyúl hozzá és bolygatja meg – Lana Bastasic szerintem kiválóan érti az embereket, és Sara ésLejla történetével méltán nyerte el az idei Európai Unió Irodalmi Díjat.
A 21. Század Kiadó KULT-sorozatának egyik legújabb kötete az elmúlt hetekben szinte szó szerint elárasztotta az instagramomat – Fleishman mindenhol ott volt. Bevallom, már több KULT-kötettel is pórul jártam: csalódás volt, és nem igazán értettem, miért a hatalmas szenzáció. Tartottam tőle, hogy ebben az esetben is erről lesz szó, de nem bírtam ellenállni: a sztori tényleg nagyon ígéretes és izgalmas, ráadásul mindig izgatja a fantáziámat, ha egy újságíró evez át prózaibb, irodalmi vizekre. Arról nem is beszélve, hogy ez a könyv – akárcsak a kiadó szinte összes könyve – már megint olyan gyönyörű, hogy csuda. Tehát belevágtam. S milyen jól tettem!
„A vége az lett, hogy mégsem öltem meg magam.” A regény ezzel az egyszerű, mégis gyomorszorító mondattal indul. Első olvasásra itt rögtön le is tettem, arra gondolva, hogy én most éppen nem óhajtok senki halálvágyával foglalkozni, elég nyomasztó a helyzet a sajt világomban is, köszönöm. Aztán mégis visszavettem a könyvet, mert eszembe jutott az Utas és holdvilág utolsó mondata: ha az ember él, mégiscsak történhet valami. Azt a könyvet pedig nagyon, de nagyon szeretem, szóval ezt a fura áthallást követve adtam még egy esélyt a „Semmi lánynak”. És milyen jól tettem.
Nagyon szerettem ezt a szívmelengető könyvet, ami valójában egy családról szól, a különlegességét pedig az adja, hogy a család kutyája, Enzo meséli el a történteket. Enzo nem mindennapi ebzet: szentül hiszi, hogy a lelke sokkal inkább emberi – hogy ő valójában egy embertestbe szorult kutya. Imád tévézni, a kedvence a sportcsatorna, különösen az autóversenyzésért van oda. Meg a természet- és ismeretterjesztő filmekért. Egyszer látott egy dokumentumfilmet Mongóliáról, ahol abban hisznek, hogy egyes kutyák, akik erre fel vannak készülve, következő életükben emberként születnek le a Földre. Enzo innentől kezdve meg van róla győződve, hogy ő is a kevés kiválasztottak közé tartozik.
Már amikor először kezembe vettem, sejtettem, hogy ez egy megosztó könyv lesz. Kicsit tartottam tőle, mégis kíváncsi voltam – hogy egy újságíró dokumentumregénye mennyire fog magával sodorni; hogy miként lehet a (női) szexualitásról írni; hogy mennyire érint majd meg ez a három női történet. Akkora érzelemcunamira viszont nem számítottam, mint amit a könyv kiváltott bennem. Volt itt minden: elképedés, zavar, düh (nagyon nagy düh), szomorúság, cinkos összebiccentés. Kemény volt, felkavaró, meg is gyötört rendesen, ezért is vártam vele ennyit, hogy írjak róla, hogy legyen ideje leülepedni. Annyi biztos, hogy nem hagyott hidegen, hanem nagyon is hatott rám. Végül is, valahol ez (is) a jó könyv ismérve, nem?
Kegyetlen. Tűpontos. Zavarbaejtő. Szívkaristolóan őszinte.
Mielőtt tisztességesen elmesélném, miről is szól ez a nagyszerű könyv, le kell szögeznem, hogy kevés szívmelengetőbb dolgot tudok elképzelni, mint hogy egy édes-kedves labrador vezetett el egymáshoz két magányos kamaszt, akik keresik a helyüket a világban, és próbálnak megbirkózni az élet kisebb, vagy éppen nagyobb megpróbáltatásaival. Különösen azt szeretem ebben a motívumban – a nyilvánvaló tényen túl, hogy minden kedves a szívemnek, ami kutyás –, hogy végtelenül közhelyes, filmvászonra kívánkozó jelenet. Mégis, David Grossmann könyvében egyáltalán nem éreztem sem elcsépeltnek, sem nyálasnak – egyszerűen helye van, működik, és kész.
Szívmelengető, értékes történet veszteségről, újrakezdésről, az olvasás és a barátság mindenen átsegítő erejéről.
Kis piros könyveskomód 