„A vége az lett, hogy mégsem öltem meg magam.” A regény ezzel az egyszerű, mégis gyomorszorító mondattal indul. Első olvasásra itt rögtön le is tettem, arra gondolva, hogy én most éppen nem óhajtok senki halálvágyával foglalkozni, elég nyomasztó a helyzet a sajt világomban is, köszönöm. Aztán mégis visszavettem a könyvet, mert eszembe jutott az Utas és holdvilág utolsó mondata: ha az ember él, mégiscsak történhet valami. Azt a könyvet pedig nagyon, de nagyon szeretem, szóval ezt a fura áthallást követve adtam még egy esélyt a „Semmi lánynak”. És milyen jól tettem.
“Néha elég egy kedves szó, hogy láthatóvá válj»Jodi Taylor: Semmi lány«” olvasásának folytatása
Ha kezedbe veszed Jami Attenberg könyvét, a fülszöveg és a borító egyaránt azzal kecsegtet, hogy egy kellemes útkeresős történetet kapsz, melyben a fiatal főhősnő eljut A-ból B-be – az élete egy katyvaszból rendezett egésszé válik. Mindezt amolyan „kacagtató” és „magával ragadó” módon. Na, ezt nagyon gyorsan felejtsd el. Itt nem lesz se megvilágosodás, se rendeződés. Viszont lesz kőkemény őszinteség, húsbavágó mondatok és helyzetek, amiben tetszik vagy sem, magadra ismerhetsz. Amolyan fekete tükör – kíméletlenül szembesít a gyengeségeiddel, és mindazzal, amit inkább a szőnyeg alá söpörnél. Engem alaposan fejbe vágott; azt hiszem az idei év egyik kedvence lett, de kétségkívül a legnagyobb meglepetése.
Nehezen találok szavakat, egészen elképesztő ez a könyv. Nagy kíváncsisággal vágtam bele, mert meglehetősen ellentmondásos véleményeket olvastam róla. Az biztos, hogy én a pro oldal mellett teszem le a voksomat: mélyen megérintett, elgondolkodtatott Tara Westover története. Elgondolkodtató, szemléletformáló, nagyon erőteljes könyv!
Kis piros könyveskomód 