Már amikor először kezembe vettem, sejtettem, hogy ez egy megosztó könyv lesz. Kicsit tartottam tőle, mégis kíváncsi voltam – hogy egy újságíró dokumentumregénye mennyire fog magával sodorni; hogy miként lehet a (női) szexualitásról írni; hogy mennyire érint majd meg ez a három női történet. Akkora érzelemcunamira viszont nem számítottam, mint amit a könyv kiváltott bennem. Volt itt minden: elképedés, zavar, düh (nagyon nagy düh), szomorúság, cinkos összebiccentés. Kemény volt, felkavaró, meg is gyötört rendesen, ezért is vártam vele ennyit, hogy írjak róla, hogy legyen ideje leülepedni. Annyi biztos, hogy nem hagyott hidegen, hanem nagyon is hatott rám. Végül is, valahol ez (is) a jó könyv ismérve, nem?
“A női kiszolgáltatottság 3 arca »Lisa Taddeo: Három nő«” olvasásának folytatása
Mióta megnéztem a Crown. c. sorozatot a brit uralkodócsalád életéről, rajongok mindenért, ami a királynővel kapcsolatos. Kapva kaptam hát a lehetőségen, hogy még többet megtudhassak az esküvőről és a ruháról. A könyv alcíme – „egy királyi esküvő története” – egy kicsit csalóka, mivel az esküvőről túlságosan sokat nem tudunk meg; a hercegnő (későbbi királynő) menyasszonyi ruhájának elkészítéséről valamennyit, de az is inkább csak keretet ad a történetnek. A tényleges cselekmény két hímzőnőről szó, akik részt vesznek a ruha készítésében, és akik egy sötét időszakban kötnek barátságot, ami aztán sokat segít nekik a háború utáni talpra állásban. Ennek ellenére a történet nagyon tetszett, magával ragadó, kellemes olvasmány volt.
Kegyetlen. Tűpontos. Zavarbaejtő. Szívkaristolóan őszinte.
Mielőtt tisztességesen elmesélném, miről is szól ez a nagyszerű könyv, le kell szögeznem, hogy kevés szívmelengetőbb dolgot tudok elképzelni, mint hogy egy édes-kedves labrador vezetett el egymáshoz két magányos kamaszt, akik keresik a helyüket a világban, és próbálnak megbirkózni az élet kisebb, vagy éppen nagyobb megpróbáltatásaival. Különösen azt szeretem ebben a motívumban – a nyilvánvaló tényen túl, hogy minden kedves a szívemnek, ami kutyás –, hogy végtelenül közhelyes, filmvászonra kívánkozó jelenet. Mégis, David Grossmann könyvében egyáltalán nem éreztem sem elcsépeltnek, sem nyálasnak – egyszerűen helye van, működik, és kész.
Egy szörnyű tragédia; egy megoldatlan rejtély; mérhetetlen gyász és tönkrement életek; és egy kislány, akinek végtelenül elege van mindebből.
Szívmelengető, értékes történet veszteségről, újrakezdésről, az olvasás és a barátság mindenen átsegítő erejéről.
Diana Bishop az alkímia történetével foglalkozó történész. Matthew Clairmont a fajok eredetét kutató genetikus professzor. A nő boszorkány, a férfi vámpír. Deborah Harkness impozáns, mondhatni monumentális trilógiája gazdag, történelmi pontossággal megrajzolt tabló kettejük szerelméről és egy titokzatos kéziratról, ami a természetfeletti fajok fennmaradásának kulcsát rejtheti.
Nagy kíváncsisággal vágtam bele ebbe a könyvbe, de be kell vallanom, nem vagyok maradéktalanul elégedett: a történet megbicsaklott a mondanivaló súlya alatt.
Kamaszkorom óta odavagyok a boszorkányokért. Azt hiszem, a Bűbájos boszorkák tévésorozattal kezdődött – kerestem a helyemet az iskolában, az életben és jó volt hinni ezekben a különleges nőkben, akik bátran élik az életüket (és nap mint nap megküzdenek a gonosszal, de ez csak mellékes). Azóta persze sok év eltelt, és a boszorkányos rajongás is megszelídült, de azért megmaradt. Éppen ezért Kiss Judit Ágnes könyve nagyon meg tudott szólítani, szuper élmény volt olvasni.
Ha kezedbe veszed Jami Attenberg könyvét, a fülszöveg és a borító egyaránt azzal kecsegtet, hogy egy kellemes útkeresős történetet kapsz, melyben a fiatal főhősnő eljut A-ból B-be – az élete egy katyvaszból rendezett egésszé válik. Mindezt amolyan „kacagtató” és „magával ragadó” módon. Na, ezt nagyon gyorsan felejtsd el. Itt nem lesz se megvilágosodás, se rendeződés. Viszont lesz kőkemény őszinteség, húsbavágó mondatok és helyzetek, amiben tetszik vagy sem, magadra ismerhetsz. Amolyan fekete tükör – kíméletlenül szembesít a gyengeségeiddel, és mindazzal, amit inkább a szőnyeg alá söpörnél. Engem alaposan fejbe vágott; azt hiszem az idei év egyik kedvence lett, de kétségkívül a legnagyobb meglepetése.
Kis piros könyveskomód 