elgondolkodtató · európai irodalom · szórakoztató

Szürreális utazás a balkáni tükörországba»Lana Bastasic: Kapd el a nyulat!«

IMG_20200802_085339Bár még alig látszik az év vége, nekem már biztosan megvan az idei egyik kedvenc olvasmányom.  Lana Bastasic könyve teljesen váratlanul bukkant fel és úgy magával sodort, hogy napok múlva is a képeivel és hangulataival volt tele a fejem. Alapvetően egy barátság történetét meséli el a kötet, de valójában sokkal mélyebbre megy: az embereket összekapcsoló érzelmi kötelékeket és bonyolult viszonyrendszereket boncolgatja. Számomra ez az egyik legérdekesebb és egyben a legfájdalmasabb kérdéskör, amit csak egy regény felvethet. Van, aki jobban, van, aki rosszabbul nyúl hozzá és bolygatja meg – Lana Bastasic szerintem kiválóan érti az embereket, és Sara ésLejla történetével méltán nyerte el az idei Európai Unió Irodalmi Díjat.

Sara és Lejla gyerekkoruk óta ismerik egymást – ugyanabban a szürke, megkeseredett kisvárosban nőttek fel, s nemcsak az iskolapadot, hanem gyerek- , majd kamaszéletük minden kis mozzanatát is megosztják egymással. Aztán egy tragédia árnyékolja be a barátságot – Lejla bátyja, Ármin, egyben Sara titkos kamaszszerelme, eltűnik. Aztán később, már az egyetemen egymást követik a lányok között az abszurdabbnál abszurdabb viták, majd végül teljesen elszakadnak egymástól. Sara közben elköltözik Boszniából Írországba, és elkezd egy egészen más életet, egy egészen új egzisztenciát felépíteni. Hosszú évekbe telik, de végül meggyőzi magát, hogy maga mögött hagyta a múltat, Lejlát, a gyerekkorát és a szülőházát, annak minden nyomasztó árnyával és visszahúzó erejével együtt.

Egészen addig éldegél ebben a boldog illúzióban, míg egy délután, közel 15 év távlatából Lejla felhívja, és végtelen természetességgel közli vele, hogy szüksége van egy fuvarra Mostarból Bécsbe – mert tudomására jutott, hogy a bátyja az osztrák fővárosban van.

Sara körül pedig egy pillanat alatt omlik össze a hosszú évek kemény munkájával gondosan felépített díszlet. Pár óra múlva úton van Mostarba.

Ahonnan kezdetét veszi a nagy balkáni utazás. Bécsbe, és vissza az időbe, Sara emlékeibe.

A regény fejezetei felváltva szólnak a jelenbeli utazásról és Sara visszaemlékezéseiről. Hiába Sara a narrátor, hiába az ő szemén keresztül kapunk képet a lányok közös történetéről, ez a regény javarészt Lejláról szól.

Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON  is! 🙂

Elképesztően izgalmas kettejük „barátsága”, ez a hamisítatlan „se veled, se nélküled” kapcsolat; ami közel sem egyenrangú. Mintha egy láthatatlan gumikötél kötné Sarát Lejlához, ami egyetlen pillanat alatt újra megfeszül és visszaránt, mindegy mekkora távolságra szökött el.

Lejla kicsit olyan, mint egy szürreális mesehős – egy felnőtt mese kiábrándult, szabadszájú hőse, aki azt teszi, ami éppen eszébe jut, nem törődve azzal, hogy mindeközben milyen káoszt hagy maga körül. Szabad és független, ez kétségtelen – nem érdeklik sem a konvenciók, sem mások véleménye, ami alapvetően szimpatikus életstratégia, mégis keserű és negatív felhangot kap a mélyén megbúvó „már úgyis minden mindegy” motívumtól. Kicsit olyan, mint egy sebzett vad, akit érzéketlenné tett a sok szenvedés – akinek már mindent szabad. Érdekes, összetett karakter, akit nem sikerült teljesen megfejtenem: egyik pillanatban azt éreztem, hogy éppannyira szüksége van Sarára, mint annak rá, máskor úgy éreztem, hogy csak a végletekig kihasználja.

IMG_20200802_085430

Néha egészen mitikus méreteket ölt az a rajongás és ragaszkodás, ami Sarát Lejlához köti – bár lehet, hogy inkább a behódolás szót kellene használni. Azt hiszem, valójában maga Sara sem tudja, hányadán áll: mindaz, amire Sara egyik vágyik, azt valahol Lejla testesíti meg; a lány másik fele pedig semmit sem akar jobban, mint mindenben megkülönböztetni magát tőle. Lejla és Ármin és Bosznia – mindez együtt jelenti Sara számára az otthont, amit kétségbeesetten vágyik maga mögött hagyni és meghaladni, de ami sosem ereszti igazán, hiszen az ember teljesen sosem tagadhatja meg a legmélyebb önvalóját.

A karakterek és az emberi kapcsolatok ábrázolása mellett a másik dolog, ami nagyon szerettem ebben a regényben, az a hangulata. Lana Bastasic elképesztően jól tud írni, iszonyú erős képeket használ, a nyelvezete csodás – ami persze nagyrészt a regény magyar fordítójának, Rajsli Emesének az érdeme. Szintén nem hátrány, hogy a történet nem szűkölködik szürreális elemekben – számomra nagyrészt ez adja a hangulatosságát.

S végül megtalálják-e Ármint Bécsben? Az biztos, hogy erre a befejezésre nem számítottam; és őszintén szólva azóta sem tudtam rájönni, hogy tetszik-e. Feloldozás nem nagyon van, az biztos. Ugyanakkor, valahol meg azt gondolom, hogy máshogy nem is végződhetett volna a történet, olyan tökéletes…

A könyvet nagyon köszönöm a Galaktika – Szépirodalmi Könyvkiadónak!


Értékelés: 5/5

5komod

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s