Lucy Dillon regénye a címéhez híven valódi kis fénysugár – végtelenül kedves történet az újrakezdésről, a barátságról és persze egy kicsit a szerelemről is. Megmelengeti az ember szívét-lelkét és rávilágít, hogy a maga módján mindenben és mindenkiben ott rejtőzik a művészet – hogy ezzel a címkével nem egy fennkölt ideát kell keresnünk, sokkal inkáb az élet apró örömeit; mert az élet bármilyen egyszerű megnyilvánulása, egy kávézás-sütizés, egy jó beszélgetés vagy egy közösségi összefogással megszervezett esemény is maga lehet a színtiszta művészet – csordultig tele kreativitással, színekkel, formákkal.
“Mindenkiben rejtőzik egy kis művészet »Lucy Dillon: A fénysugár«” olvasásának folytatása
Nagyon vártam már Cathy Kelly új könyvét – az írónő korábbi regénye, a Párizsban kezdődött az egyik kedvenc könyvem, ezért az Idén minden más lesz-hez is nagy reményeket fűztem. Az írónő ezúttal sem okozott csalódást; bár az előző regényhez képest ez kicsit kevesebbet adott, de egy igazi kedves, léleksimogató és sok tekintetben elgondolkodtató olvasásélménnyel lettem gazdagabb. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a cím közben a saját életemben is tökéletesen aktuálissá vált, hiszen december végére várom a kisfiamat, úgyhogy a regény szereplőihez hasonlóan idén velem is megfordult a világ, és minden más lesz, mint eddig ♥
„A vége az lett, hogy mégsem öltem meg magam.” A regény ezzel az egyszerű, mégis gyomorszorító mondattal indul. Első olvasásra itt rögtön le is tettem, arra gondolva, hogy én most éppen nem óhajtok senki halálvágyával foglalkozni, elég nyomasztó a helyzet a sajt világomban is, köszönöm. Aztán mégis visszavettem a könyvet, mert eszembe jutott az Utas és holdvilág utolsó mondata: ha az ember él, mégiscsak történhet valami. Azt a könyvet pedig nagyon, de nagyon szeretem, szóval ezt a fura áthallást követve adtam még egy esélyt a „Semmi lánynak”. És milyen jól tettem.
Szívmelengető, értékes történet veszteségről, újrakezdésről, az olvasás és a barátság mindenen átsegítő erejéről.
Milly Johnson könyvei szerencsére nem árulnak zsákbamacskát, pontosan tudjuk, hogy mire számíthatunk: szívmelengető történetre, kedves szereplőkre, bájos helyszínekre, némi szerelemre, ugyanakkor a könnyed szálakat mindig összefűzi valamilyen komolyabb, fajsúlyosabb témával is, ami elgondolkodtatja, tanulságként kíséri az olvasót azután is, hogy a regény visszakerült a könyvespolcra.
Holly Goldberg Sloan könyvét legszívesebben minden kiskamasz, de tulajdonképpen életkortól függetlenül mindenkinek a kezébe nyomnám, hogy olvassa el; ebben a mai világban – ami bizonyos szempontból sokkal nyitottabb a másságra, mint néhány évtizede, más tekintetben viszont minden eddiginél kirekesztőbb –, nagy-nagy szükség van ilyen történetekre. Ugyanis Willow története valami csodálatos. Annyi mindenre tanít, de mindenekelőtt: elfogadásra. Szeretetre és empátiára. Arra, hogy mindenkinek iszonyúan szüksége van egy olyan helyre, ahol biztonságban, otthon lehet; olyan emberekkel, akik körében feltétel szeretve, önmaga lehet.
Két idősíkon játszódó, bájos és szívmelengető történet egy nagymamáról és unokájáról. Felismerések, nagy szerelmek, újrakezdések és egy tengerparti panzió – egy hely, ahol mindenki maga lehet. Egy igazi menedék.
A történet főhőse a harmincas évei elején járó Eleanor, aki egyedül éli monoton életét. Pénzügyi asszisztens, aki szívből utálja a munkáját; rejtőzködő entellektüel, akit időnként mélységesen megveti a körülötte lévő emberek egyszerűségét; magányos farkas, aki köszöni, tökéletesen jól van; akinek életében mindennek megvan a maga helye és ideje. Legalábbis első ránézésre.
Kis piros könyveskomód 