Adott egy egyedülálló édesanya, akinek a kamasz fia jelenti a mindenséget. Mégis, hagyja, hogy a karrierje, a rohanó mindennapok, és mindenféle, elképesztően fontosnak tűnő apróság elvonja a figyelmét minderről. Egészen addig, amíg egy nap megtörténik az elképzelhetetlen katasztrófa: a kamaszfiú elveszti az uralmat a gördeszka felett és egy kamion alá esik. Élet és halál között lebeg, s az orvosok egy hónapot adnak neki: ha addig nem mutatja a kómában az aktív agyműködés jeleit, akkor sajnos nem küzdenek érte tovább. Mit tehet ebben a helyzetben egy édesanya, hogy visszahozza az életbe azt, aki számára a legfotosabb? Illetve inkább az a kérdés: mit meg nem tenne?
“Vedd észre, mi az ami igazán számít! »Julien Sandrel: A csodák könyve«” olvasásának folytatása
Lucy Dillon regénye a címéhez híven valódi kis fénysugár – végtelenül kedves történet az újrakezdésről, a barátságról és persze egy kicsit a szerelemről is. Megmelengeti az ember szívét-lelkét és rávilágít, hogy a maga módján mindenben és mindenkiben ott rejtőzik a művészet – hogy ezzel a címkével nem egy fennkölt ideát kell keresnünk, sokkal inkáb az élet apró örömeit; mert az élet bármilyen egyszerű megnyilvánulása, egy kávézás-sütizés, egy jó beszélgetés vagy egy közösségi összefogással megszervezett esemény is maga lehet a színtiszta művészet – csordultig tele kreativitással, színekkel, formákkal.
Nagyon vártam már Cathy Kelly új könyvét – az írónő korábbi regénye, a Párizsban kezdődött az egyik kedvenc könyvem, ezért az Idén minden más lesz-hez is nagy reményeket fűztem. Az írónő ezúttal sem okozott csalódást; bár az előző regényhez képest ez kicsit kevesebbet adott, de egy igazi kedves, léleksimogató és sok tekintetben elgondolkodtató olvasásélménnyel lettem gazdagabb. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a cím közben a saját életemben is tökéletesen aktuálissá vált, hiszen december végére várom a kisfiamat, úgyhogy a regény szereplőihez hasonlóan idén velem is megfordult a világ, és minden más lesz, mint eddig ♥
Bár még alig látszik az év vége, nekem már biztosan megvan az idei egyik kedvenc olvasmányom. Lana Bastasic könyve teljesen váratlanul bukkant fel és úgy magával sodort, hogy napok múlva is a képeivel és hangulataival volt tele a fejem. Alapvetően egy barátság történetét meséli el a kötet, de valójában sokkal mélyebbre megy: az embereket összekapcsoló érzelmi kötelékeket és bonyolult viszonyrendszereket boncolgatja. Számomra ez az egyik legérdekesebb és egyben a legfájdalmasabb kérdéskör, amit csak egy regény felvethet. Van, aki jobban, van, aki rosszabbul nyúl hozzá és bolygatja meg – Lana Bastasic szerintem kiválóan érti az embereket, és Sara ésLejla történetével méltán nyerte el az idei Európai Unió Irodalmi Díjat.
A 21. Század Kiadó KULT-sorozatának egyik legújabb kötete az elmúlt hetekben szinte szó szerint elárasztotta az instagramomat – Fleishman mindenhol ott volt. Bevallom, már több KULT-kötettel is pórul jártam: csalódás volt, és nem igazán értettem, miért a hatalmas szenzáció. Tartottam tőle, hogy ebben az esetben is erről lesz szó, de nem bírtam ellenállni: a sztori tényleg nagyon ígéretes és izgalmas, ráadásul mindig izgatja a fantáziámat, ha egy újságíró evez át prózaibb, irodalmi vizekre. Arról nem is beszélve, hogy ez a könyv – akárcsak a kiadó szinte összes könyve – már megint olyan gyönyörű, hogy csuda. Tehát belevágtam. S milyen jól tettem!
Mindig zavarban vagyok, amikor klasszikusokról kell nyilatkozni: hogy tetszett? Pláne, ha olyan ikonikus íróról van szó, mint Hemingway. Vele kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy csupa nagybetűt kellene használni, mert talán az fejezné ki leginkább a modern irodalomban betöltött szerepének fajsúlyosságát, és azt a vehemenciát, amellyel az életét élte – legalábbis a róla szóló számtalan anekdota tükrében.
Ez a könyv teljesen elborult. Ezt szeretném a legelején leszögezni. Ha viszont ezt elfogadod, és amolyan kedves távolságtartással teszed magad túl az újabb és újabb őrültségeken – mert az őrültekel nem árt kedvesen bánni –, remekül fogsz szórakozni!
Hálistennek rengeteg jó könyvet olvastam mostanában; kaptam szép és kedves, gondolatébresztő és jó értelemben gyomorbavágó olvasmányélményeket is. Nevettem is, sírtam is. De ez a könyv… teljesen más dimenziókat nyitott, és olyan puha, biztonságos takaróként ölelt körbe a történet, amit már nagyon-nagyon rég nem éltem meg, és akkor is csak nagyon kevés alkalommal. Erősen kételkedem benne, hogy vannak szavak, melyek tisztességesen visszaadják azt az élményt, amit kaptam Erin Morgenstein új könyvétől, de azért próbálkozom. Igyekszem az áradozást visszafogni, és valami épkézláb véleményt megfogalmazni. Viszont a legelején leszögezném: ez a könyv valami csoda. De tényleg ♥
„A vége az lett, hogy mégsem öltem meg magam.” A regény ezzel az egyszerű, mégis gyomorszorító mondattal indul. Első olvasásra itt rögtön le is tettem, arra gondolva, hogy én most éppen nem óhajtok senki halálvágyával foglalkozni, elég nyomasztó a helyzet a sajt világomban is, köszönöm. Aztán mégis visszavettem a könyvet, mert eszembe jutott az Utas és holdvilág utolsó mondata: ha az ember él, mégiscsak történhet valami. Azt a könyvet pedig nagyon, de nagyon szeretem, szóval ezt a fura áthallást követve adtam még egy esélyt a „Semmi lánynak”. És milyen jól tettem.
Nagyon szerettem ezt a szívmelengető könyvet, ami valójában egy családról szól, a különlegességét pedig az adja, hogy a család kutyája, Enzo meséli el a történteket. Enzo nem mindennapi ebzet: szentül hiszi, hogy a lelke sokkal inkább emberi – hogy ő valójában egy embertestbe szorult kutya. Imád tévézni, a kedvence a sportcsatorna, különösen az autóversenyzésért van oda. Meg a természet- és ismeretterjesztő filmekért. Egyszer látott egy dokumentumfilmet Mongóliáról, ahol abban hisznek, hogy egyes kutyák, akik erre fel vannak készülve, következő életükben emberként születnek le a Földre. Enzo innentől kezdve meg van róla győződve, hogy ő is a kevés kiválasztottak közé tartozik.