„A vége az lett, hogy mégsem öltem meg magam.” A regény ezzel az egyszerű, mégis gyomorszorító mondattal indul. Első olvasásra itt rögtön le is tettem, arra gondolva, hogy én most éppen nem óhajtok senki halálvágyával foglalkozni, elég nyomasztó a helyzet a sajt világomban is, köszönöm. Aztán mégis visszavettem a könyvet, mert eszembe jutott az Utas és holdvilág utolsó mondata: ha az ember él, mégiscsak történhet valami. Azt a könyvet pedig nagyon, de nagyon szeretem, szóval ezt a fura áthallást követve adtam még egy esélyt a „Semmi lánynak”. És milyen jól tettem.
“Néha elég egy kedves szó, hogy láthatóvá válj»Jodi Taylor: Semmi lány«” olvasásának folytatása
Kegyetlen. Tűpontos. Zavarbaejtő. Szívkaristolóan őszinte.
Egy szörnyű tragédia; egy megoldatlan rejtély; mérhetetlen gyász és tönkrement életek; és egy kislány, akinek végtelenül elege van mindebből.
Nagy kíváncsisággal vágtam bele ebbe a könyvbe, de be kell vallanom, nem vagyok maradéktalanul elégedett: a történet megbicsaklott a mondanivaló súlya alatt.
Adott egy fiú és egy lány. Egy tengerparti hotel. Egy kellemesen elköltött vacsora a nászutas lakosztályban. Egy baldachinos ágy az elképzelhetetlenül fehér ágytakaróval. Egy nagy szerelem. Valami mégis félresiklik – a vágy helyébe félelem, ki nem mondott gondolatok, elmérgesedő mondatok lépnek; és a végén: a romok, a darabokra tört közös jövő maradványai.
Kis piros könyveskomód 