Adott egy egyedülálló édesanya, akinek a kamasz fia jelenti a mindenséget. Mégis, hagyja, hogy a karrierje, a rohanó mindennapok, és mindenféle, elképesztően fontosnak tűnő apróság elvonja a figyelmét minderről. Egészen addig, amíg egy nap megtörténik az elképzelhetetlen katasztrófa: a kamaszfiú elveszti az uralmat a gördeszka felett és egy kamion alá esik. Élet és halál között lebeg, s az orvosok egy hónapot adnak neki: ha addig nem mutatja a kómában az aktív agyműködés jeleit, akkor sajnos nem küzdenek érte tovább. Mit tehet ebben a helyzetben egy édesanya, hogy visszahozza az életbe azt, aki számára a legfotosabb? Illetve inkább az a kérdés: mit meg nem tenne?
Thelma élete összeomlik. Otthagyja a munkahelyét, miután hirtelen felismeri, mennyire felszínes és álságos az a karrier, aminek az életét áldozta és inkább a fiára kellett volna figyelnie a számtalan “hiperfontos” prezentáció és marketingmutató helyett. Ahogyan az már lenni szokott: a nagy tragédiák mindig rámutatnak, hogy mi is az igazán fontos az életben
Végül talál egy füzetet Louis szobájában, amolyan bakancslistát mindazokról a kalandokról és élményekről, amiket a fiú át akar élni. Elhatározza, hogy egytől egyig mindent megcsinál, amire a fia vágyik: mintegy leteszteli előttte a kalandokat, amikről aztán beszámol a kórházi ágy mellett – megmutatja neki, hogy igenis érdemes élni, tessék szépen felébredni!
S ezzel kezdetét veszik a néhol egészen konszolidált, de leginkább is tökéletesen agyament kalandok, amelyben váratlanul a hipermodern, kocka nagymama szegődik szárnysegédként a lánya mellé.
Ennyit dióhéjban a történetről – ami nagyon ígéretesen hangzik, lélekmelengetőnek és elgondolkdotatónak ígérkezik. Ehhez társul egy színpompás borító és egy jól csengő cím. És máris csapdába esett az olvasó. Csapdába, de ezúttal a rosszabbik értelemben, mert a regény kivitelezése sajnos eléggé agyoncsapta a benne rejlő lehetőségeket. Nagyon nagy bajban voltam Julien Sandrel köyvével, és bevallom, félbe is hagytam. Értem, hogy a vicces, könnyed hangvétellel akarta oldani a szerző az egészen súlyos témát, de ahelyett, hogy a humor átsegítette volna az olvasót azon, hogy egy egész százas papírzsebkendő csomagot sírjon el a torokszorító események felett, szerintem inkább elbagatelizálta, sekélyessé tette az amúgy mély mondanivalót hordozó (hordozni akaró) történetet.
Az pedig egy másik kérdés, hogy Thelma kalanjai szintén elég felszínesek maradtak; kevesebb, de alaposan kidolgozott epizód szerintem jobban sodorta volna az olvasót és hitelesebb is lett volna talán. Engem mondjuk személy szerint eléggé zavart, hogy a főszereplőnk a tokiói bulinegyedben karaokézik, miközben a fia élet és halál között lebeg a kórházban – ez persze világnzet, meg neveltetés kérdése, de ezek a helyzetek nekem tökéletesen életszerűtlennek tűntek.
Nem szeretnék senkit sem teljesen eltántorítani a könyvtől, mert lehet ez egy jó kis egyszer olvasós, könnyed és szórakoztató olvasmány; a regény üzenete amúgy tényleg fontos, mégha sokan elcsépeltnek is tartják: vedd észre, mi az ami igazán számít, és éld meg minden napodat, mintha az lenne az utolsó!. Lehet, hogy ez a könyv egy csiszolatlan gyémánt, csak nekem nem mutatta meg az igazi fényét – más olvasó pedig lehet, hogy igazi kincset talál benne 🙂
A könyvet mindenesetre köszönöm a General Press Kiadónak!
Értékelés: 2/5
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON is! 🙂
Kis piros könyveskomód 