Mielőtt tisztességesen elmesélném, miről is szól ez a nagyszerű könyv, le kell szögeznem, hogy kevés szívmelengetőbb dolgot tudok elképzelni, mint hogy egy édes-kedves labrador vezetett el egymáshoz két magányos kamaszt, akik keresik a helyüket a világban, és próbálnak megbirkózni az élet kisebb, vagy éppen nagyobb megpróbáltatásaival. Különösen azt szeretem ebben a motívumban – a nyilvánvaló tényen túl, hogy minden kedves a szívemnek, ami kutyás –, hogy végtelenül közhelyes, filmvászonra kívánkozó jelenet. Mégis, David Grossmann könyvében egyáltalán nem éreztem sem elcsépeltnek, sem nyálasnak – egyszerűen helye van, működik, és kész.
Valójában az egész regény végiglengi valami különös, meseszerű légkör – sok ilyen kedves, véletlen és kissé valószerűtlen egybeesés történik. A helyszín napjaink Jeruzsáleme; Aszaf, a 16 éves kamasz srác éppen nyári szakmai gyakorlatát tölti: kínkeserves, hőségtől bágyadt, vánszorgó napokat a városházán, ahol nagyrészt semmi dolga, vagy legalábbis semmi fontos és jelentős. Mígnem – figyeljetek! – egy nap a kezébe nyomnak egy pórázt, a végén egy fickándozó kutyával, hogy keresse meg a gazdáját és fizettesse ki vele a közterületen kóborló háziállatok után esedékes bírságot. Persze se biléta, se telefonszám (legalábbis elsőre úgy tűnik). Dinka (így hívják a kutyát) pedig ahogy megérzi, hogy ismét emberi kézbe simul a póráz, nekiiramodik a városon keresztül. Én úgy képzeltem, hogy Aszaf egy nyurga, vékony kamaszsrác, aki a kamaszfiúk esetlenségével lobog a póráz végén, kerülgeti az embereket a nyüzsgő utcákon, a kutya közben pedig a csakis a kutyákra jellemző magabiztossággal és céltudatossággal megy előre.
Nem is akármilyen kalandokba viszi a fiút: egy titokzatos kolostorhoz érnek, a létező legvalószerűtlenebb figurához: egy távoli, azóta elsüllyedt szigetről származó, idős apáca, aki évtizedek óta nem hagyta el a tornyát, és várja a soha meg nem érkező zarándokokat. Egy apáca, aki bölcs, derűs, békés és nyughatatlan egyszerre – kíváncsi az őt körülvevő világra, miközben teljesen megbékélt azzal, hogy sose láthatja a saját szemével. Teodóra végre a kutya gazdájáról is ismeri: a kutya Tamaré, egy fiatal lányé, aki időről időre látogatja az apácát és bizony már vagy egy hónapja nem bukkant fel.
Mindeközben egy másik történetszál mentén egy űzött, magányos, tüsihajú lányt követünk a város kevésbé bizalomgerjesztő negyedeiben, aki az utcán él és a napi betevőért énekel. Hogy mindezt miért csinálja, miért hagyta hátra jól kipárnázott, puha és biztonságos középosztálybeli életét, arról csak nagyon halvány utalásokat kapunk – éppcsak felvillanásokat. A fülszövegből tudjuk, hogy „egy fiatal drogfüggőt akar kimenteni a jeruzsálemi alvilágból”. És azt is tudjuk még, hogy a feladat, a küldetés, amit választott magának, veszélyes. És nagyon fontos, életbevágó. De hogy kit és miért, azt nem.
A regény tehát két szálon megy tovább, de nem teljesen azonos időben – amikor Aszafot megismerjük, Tamar önként vállalt utcai száműzetése már a vége felé közeledik. Lassanként, cseppenként adagolja Grossmann a lány történetét – külön szerettem, hogy a legfontosabb információkat mindig egy-egy hanyagon odavetett, elharapott félmondatból tudtam meg, úgy hogy a lélegzetem is elakadt a meglepetéstől.
Aszaf és Tamar pedig egyre közelednek egymáshoz.
Ez mégsem egy szerelmes történet. Persze, valahol az is. Torokszorítóan szép az a naiv szerelem, ami szép lassan ébredezik a két fiatalban – újabb valószerűtlen, kedves mesei motívum, hogy Aszaf lényegében már akkor fülig szerelmes lett a lányba, amikor még csak az apácától hallott róla. Tamarnak viszont sokkal kevesebb ideje van gondolatban megrajzolni a másik alakját. De amikor végre lerakja a rajta nehezedő súlyt, és újra maga lehet, számára is éppolyan egyértelmű a helyzet, mint a fiúnak.
Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet – kicsit nehezen indult be, meg valahogy végig féloldalas maradt a történet, Tamar részeit szívesebben olvastam, mint az Aszafról szóló részeket. Talán ezért is van, hogy úgy érzem, a lányt jobban sikerült megismerni, többet árul el róla a történet – jobban bepillanthatunk a belső világába. Szerettem ezt az erős, bátor kiscsajt, aki vastag kérget növesztett maga köré, hogy az emberpróbáló küldetését sikerre vigye. Ehhez képest, bevallom, Aszaf nyáridei szenvelgése, unott helykeresése nem tűnik olyan fontosnak, sem magasztosnak, hanem jelentéktelennek és gyerekesnek. De ez persze nem fair, mindenkinek a maga baja a legnagyobb, és hát nem lehet mindenki hős-alkat. Az utolsó lapok azonban szépen kiegyensúlyozzák ezeket az aránytalanságokat, és végül elégedetten csuktam be a könyvet: mindketten pontosan azt találták meg a másikban, amire szükségük volt.
A könyvet nagyon köszönöm, Scolar Kiadó!
Étékelés: 4,5/5
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON is! 🙂
Kis piros könyveskomód 