Mindig zavarban vagyok, amikor klasszikusokról kell nyilatkozni: hogy tetszett? Pláne, ha olyan ikonikus íróról van szó, mint Hemingway. Vele kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy csupa nagybetűt kellene használni, mert talán az fejezné ki leginkább a modern irodalomban betöltött szerepének fajsúlyosságát, és azt a vehemenciát, amellyel az életét élte – legalábbis a róla szóló számtalan anekdota tükrében.
Az öreg halász és a tenger olvasásélményéről beszámolni pedig még egy fokkal zavarba ejtőbb számomra, hiszen itt olyan nagy formátumú elismerések árnyékában kell az ember lányának nyilatkoznia, mint a Pulitzer- és a Nobel-díj. Ezért ez a bejegyzés sokkal inkább amolyan szösszeneté kerekedett, semmint értelmes értékeléssé.
Ha szívesen olvasnál a többi könyves élményemről is, kövess INSTAGRAMON és FACEBOOKON is! 🙂
Emlékszem, gimis koromban valahogy tematikus nyarakat tartottam – már az olvasás szempontjából. Volt egy nyár, amikor sorra kerül az össze Austen és Bronte regény, és volt egy nyár, ami Hemingway jegyében telt. Elolvastam a könyvtárban fellelhető összes regényét, és több róla, illetve a feleségeiről szóló önéletrajzi írásokat is. (Ezek közül egyébként a nagy kedvencem azóta is A párizsi feleség Paula McLain tollából.) Teljesen bele voltam bolondulva Hemingway regényes életébe, de azt nem merném állítani, hogy értettem is szikár prózáját. Emlékszem, hogy a Vándorünnep teljesen elvarázsolt, a Búcsú a fegyverektől viszont illedelmes közömbösséget hagyott maga után – elolvastam, mert nagy klasszikus, de különösebben nem érintett meg (mondjuk sosem voltak a kedvenceim a háborús történetek). A kedvencem végül az Akiért a harang szól lett: bár csak két-háromszori nekifutásra olvastam végig, ott kezdett igazán felsejleni előttem, hogy Hemingway tényleg mekkora író.
Egyetlen Hemingway kötet maradt ki abból a bizonyos nyárból: mégpedig Az öreg halász és a tenger. Tartottam tőle, későbbre, érettebb fejre tartogattam. És milyen jól tettem.
Mert bizony, bevallom töredelmesen, én ezt a könyvet ma sem igazán értem, hiába telt el 15 év. Együtt hajóztam Santiagoval, és végig küzdöttem mellette ezt a heroikus, monumentális csatát, amit a nagy hallal vívott, tanúja voltam emberfeletti kitartásának, a győzelmeinek és a szenvedéssel teli kudarcainak is, mégis, valahogy szétfolyt előttem a történet, mint ahogyan a víz folyik ki az ember ujjai közül fürdés közben. Úgy érzem, hogy Az öreg halász és a tenger igazi titkát még nem sikerült teljesen megfejtenem, még nem sikerült a könyvet a maga valójában megragadnom – érzékelem a nagyságát, de teljesen még nem tudtam megfejteni annak mibenlétét.
Így a könyv egyelőre visszakerült a polcra, s várja a következő olvasást – ezúttal viszont azt hiszem, már nem várok 15 évet.
A könyvet nagyon köszönöm a 21. Század Kiadónak!
Kis piros könyveskomód 